Külvárosi gerilla

A külvárosi gerillának vége.

Már egy hónapja a belvárosban élek, vasárnap pedig áthoztam az albérletbe az utolsó dolgot is, ami igazán számít, Afrodité szobrát.

A főbérlők ma reggel voltak itt az első számlákkal.

Lakótársamnak egyelőre nincs munkája, de mivel úgyis lógtam neki a kaució rám eső részével, fizettem én. Pénzem nem nagyon maradt, de, ami van az még pont elég lesz gyógyfűre meg alkoholra. Kajával nagyjából el vagyunk látva, de, ha a hó végén majd mégse lesz mit enni, akkor is az van, amit Petőfi mondott; „Fázunk és éhezünk, s átlőve oldalunk, részünk minden nyomor, de SZABADOK vagyunk.”

*

És tényleg. Fura jószág az ember. Lakótelepen éltem eddigi életemet, és éppen ezért mindig idegenkedtem a belvárostól, amit túlságosan szűknek és mocskosnak találtam, mégis egy hét sem kellett ahhoz, hogy elképzelni se tudjam, hogy akár csak egy napot is „otthon” töltsek újra.

Minden fasza. Fasza, hogy minden közel van, fasza, hogy húsz perc alatt beérek dolgozni, fasza, hogy nincsen ott apám a másik szobában, fasza, hogy ez itt akkor is csak a miénk, hogyha a valóságban nem is..

*

Nemrég olvastam a Trainspottingot. Kajajegyből vettem a Tescoban, bár még mindig nem fér a fejembe, hogy a szemeteknek, hogy van képük ilyen könyveket árulni nem messze somamamagésától + a leértékelt szaroktól, amikkel a szerencsétlen prolik szemét szúrják ki. Arra számítottam, hogy zseniális lesz, mint a film, és az is volt, azonnal előlépett kedvenc könyvemmé Orwell 84-e mellé. Persze brutális volt. Úgy értem, megviselt. A film lightos, populáris tinivígjáték az eredetihez képest, nem is nagyon követi az eredeti sztorit, csak a karakterek vannak kölcsönvéve, és egy két esemény, mégis mindkét Trainspotting úgy jó, ahogy van, vagyis inkább úgy tökéletes, ahogy van.

*

Egyébként nem csinálok nagy büdös lófaszt sem. Dolgozom, mint eddig, és, amikor nem, akkor szerepjátékozom az interneten. Van egy karakterem, egy tizenhét éves lány, akire nagyon büszke vagyok, és még annál is sokkal jobban szeretek.

Árva, durván drogfüggő, erkölcsileg ellenben olyan szinten áll felettem, hogy tulajdonképpen kezdem azt hinni lassan, hogy a „kiscsaj” a példaképem.

Talpraesett, kissé szabad szájú, mégis nagyon nőies és igazán szeretnivaló kamaszlány, aki máris ott van az ismert világ öt leghíresebb és legfaszább gyógyítója között. Ki is tüntették azért, mert a háborúban oly sok katona életét mentette meg.

Na persze, pacifista és drogos gyógyítók ritkán mennek önként a frontra, de hát a külső körülmények olykor felülírják még a legszebb és legmagasztosabb elveket is.

Az ő békés országát akarták meghódítani és vérben megfürdeni, ám a támadók még annál is nagyobbat szoptak, mint amekkorát a náci Németország a Szovjetunióban.

*

Még sincs igazság. Ám azt, hogy nincs igazság, sokkal könnyebb elviselni úgy, hogy otthonom viszont van.

 

 

Végezetül, köszönök mindenkinek mindent, aki érdemesnek tartotta ezt a blogot arra, hogy olvassa. Búcsúzóul csupa szépet és jót kívánok nektek.

 

Dávid

Pontszám:

 

 

1 (1)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Jó fél éjszakát sikeresen elbasztam az indexen azzal, hogy utánanézzek az általam átaludt alakuló ülés eseményeinek.

Délután (mert hívtak) mehettem volna tüntetni a szólásszabadságért, de ahhoz énekelni kellett volna, azt meg persze nem akartam. A gonosz szólásszabadság korlátozó, akit most éppen meg kell fékezni, maga Verók István belvárosi oligarcha, de sem a szólásszabadság megmentése, sem pedig a Millió zsebbe (vagy zsebre) száll című kései (kortárs) pol-beat szörnyszülemény eléneklése nem mozgatott meg, ezért nem mentem sehová. Utóbbi miatt perelte be egyébként Verók a szerzőket, rágalmazásért és/vagy becsületsértésért, mire felsorakozott mögéjük a Védegylet és a TASZ, ez az egész megmozdulás (amire feltételezéseim szerint elment max száz ember, de ki tudja) pedig szimpátiatüntetés volt mellettük, konkrétan kórusban kellett elénekelni a „dalt.” Így leírva, és belegondolva teljesen piti és jelentéktelen ügy, mikroszkopikus csimbók az ország szaros segglukán, egyszerűbb tehát, ha a szólásszabadságot a Védegylet és a TASZ menti meg, én pedig azt teszem, amihez az utóbbi napokban kedvem van, alszom, és, ha csak nem süt a nap, egyáltalán nem érdekel, hogy mi is van odakint.

Nem emlékszem különben, hogy mikor tüntettem életemben először, de az biztos, hogy még gimnazista voltam és talán akkor, amikor a prágai őszben kint zavargó magyar antiglobalistákat egy cseh börtön sötét mélyére baszták, és TGM vezérszónokolt. Nem rémlik, hogy használta-e a politikai fogoly kifejezést, vagy nem, csak az, hogy az akkori miniszterelnök, Orbán Viktor, nem sokkal később megígérte, hogy minden magyart haza fog hozatni, kerül, amibe kerül, és becsületére legyen mondva, a kint zavargók - köztük egy kedves ismerősöm - valóban hazatértek, bár lehet, hogy nem csak Viktor keze volt benne mindebben a folyamatban, hanem névtelen magyar diplomaták és hivatalnokok garmadája is jelentős szerepet játszott benne. Ezúton is hálás köszönet az államapparátusnak azokért a magyar anarchistákért, akiket akkor kihoztak a cseh börtönökből..

Ott voltam aztán a NATO ellenes tüntetésen is, kezemben vörös zászlóval, amit a Munkáspárt ifjúsági szervezetétől kaptam kölcsön, igaz a tüntetés után az ifjú kommunisták egyik jeles képviselője megvádolt azzal, hogy el akarom lopni, de persze mindez nem rendített meg túl mélyen, mert, ha jól emlékszem tényleg megfordult többször is a fejemben, hogy talán még sem kéne visszaadni a munkásmozgalom egyik szent jelképét a bolsevikok kezébe, de azért valószínűleg mégiscsak visszaadtam volna, mint ahogyan végülis visszaadtam, miután megvádolt a kis dagi kommunista, hogy el akarom lopni. „Mi, hogy én? Dehogy. Tessék, itt van.” És már nem is volt vörös zászlóm többé.

Természetesen megint csak Tamás Gáspár Miklós vezérszónokolt.

Még „interjút” is adtam egy kedves, fiatal, és láthatóan tehetséges indexes újságírónak, miközben megkértem őt, hogy lehetőleg ne adjon rólam (hiteles) személyleírást. (Nem adott, csak, mint „punkszerű arc”-ot jellemzett a cikkében és korrektül visszaadta szavaim nagy részét. Neki is hálás köszönet.)

Mindeközben tíz-húsz méterre tőlünk fekete öltönyös-napszemüveges emberek álltak, a titkosszolgálat emberei nem teljesen titokban. Hárman és valahogy, valamiért nagyon viccesek voltak, ahogyan ott álltak, és kifürkészhetetlen arccal, mint valami mozihős nézték azt a legoptimistább becslésem szerint is maximum pár száz főt számláló, javarészt fiatal punkokból, a Munkáspárt ifjúsági szervezetének tagjaiból, félcédulás pacifistákból, biosütiző civilekből, valamint unatkozó értelmiségiekből álló „tömeget” ami ott összegyűlt, hogy jól megmutassa az amerikaiaknak, majd szétszéledt, mintha mi sem történt volna. Álltak ott és nézték a semmit, figyelték az embereket, akiket még nem darált be teljes egészében a fogyasztói társadalom, hallgatták a pusztába kiáltott szavakat, gondolatban már minden bizonnyal fogalmazva a jelentést, hogy a nemzetbiztonság számára veszélytelenek, jelentéktelenek vagyunk, egyszerű lúzerek, akik zavaros elveket vallanak és sokat beszélnek, de szavaiknak vagy súlya, vagy pedig elég ereje nincsen ahhoz, hogy eljusson másokhoz, bárhová, leginkább azokhoz, akikhez el kellene jutniuk.

Gergényi skála szerint a rendőri biztosítás és fellépés akkoriban még teljesen elhanyagolható volt, pár kisbusz talán, sehol egy gázálarc, vagy egy plexi pajzs, össze sem vethető azzal a kisebb hadsereggel, amivel mondjuk a Magyar Rendőrség mostanság Gárda tüntetéseket oszlat, vagy amilyen jelentékeny erővel a Margit szigetet szállja meg Kendermag, vagy az egész fővárost BKV sztrájk idején.

Pedig voltak fiatal srácok, akik verekedni jöttek; bakancs, vörös fűző, és kendő, fel voltak mindenre készülve, és csalódottan vették tudomásul, hogy Budapest nem Prága, nem, hogy forradalom nem lesz, de még egy szaros utcát sem verünk szét, és nem gyújtjuk fel azt a McDonaldsot sem, ahol tegnap talán még mindannyian titokban zabáltunk.

Mert az igazság azért mégiscsak az, hogy az egész kilencvenes évekbeli punk és underground világ kapitalista multik által gyártott és színezett gyorskaján nőtt fel..

 

Ensel Dávid

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Séta a „gettóban”

 

„Kövekkel dobták be az ablakait egy rabbinak, mert vendégeivel saját lakásában a pészachot ünnepelte. A kiérkező rendőrök arra kérték a távozókat, hogy vegyék le a fejükről kipájukat, mert veszélyes Budapesten így az utcán mutatkozni.

A Szabad Emberek Magyarországért párt (nem indul a választáson) felhívást tett közzé, és a Méltóságot Mindenkinek Mozgalom hírlevelével kaptam meg. Eszerint:

"Nem vagyunk hajlandóak ezt elfogadni. Nem vagyunk hajlandóak elfogadni, hogy embereknek saját hazájukban bujkálniuk kelljen. Nem fogadjuk el, hogy ne vállalhassák önmagukat, ne ülhessék meg békésen vallási ünnepeiket. És nem fogadjuk el azt sem, hogy a rendőrség rongálás miatt indított eljárást, miközben nyilvánvaló, hogy gyűlölet-bűncselekmény, közösség elleni erőszak történt.
Ezért április 6-án 20:30-kor békés sétát szervez a Szabad Emberek Magyarországért (SZEMA) az egykori gettó területén. Arra kérünk minden résztvevőt, hogy a férfiak kipában (vagy lehetőleg sötét kalapban, de mindenképpen fedett fejjel), a nők pedig kendőben jelenjenek meg.
Mutassuk meg, nem fogadjuk el, hogy Budapesten 2010-ben nem lehet kipában az utcán mutatkozni. Mutassuk meg vallásos zsidó honfitársainknak, hogy vannak, akikre számíthatnak, hogy többen vagyunk, mint a kődobálók!”

Forrás: ras.freeblog.hu

Ez volt az a pár sor, aminek köszönhetően úgy éreztem, hogy nem érdekes, hogy Barca meccs, amit minden áron látni akarok, meg, hogy próba, amin, mint énekesnek és szövegírónak (frontember, na:) mindenképpen illene megjelennem, fontosabb dolgom van. El kell mennem, kipát kell tennem a fejemre és el kell viselnem, hogy részeg, gyűlölettől eltorzult arcú nácik üvöltik öt méterről pofámba szomorú arcomba, hogy „buzi zsidó.” Azt hiszem, valóban pesszimista vagyok.

Rendőrsorfalra, „ellentüntetőkre” számítottam, arra, hogy olyan lesz majd ez a blogbejegyzés, vagy legalábbis olyasmi, mint valamiféle haditudósítás.

Mentségemre szóljon, hogy az Élet Menetén és a Meleg Méltóság Napján „szocializálódtam.” (igaz egyiken sem voltam, mert valahogy mindig aznap dolgoztam, amikor mehettem/mennem kellett volna, de a tévében és a neten épp elég videót láttam, hogy nagyjából tudjam, mire számíthatok majd most.)

*

Tévedtem. Alapból rengetegen voltunk, nagyon-nagyon sokan, pedig azt hittem, hogy alig három-négyszáz emberhez jut el a felhívás. Nácik meg sehol. (Fogalmam sincs hol a rákban voltak, de jelen pillanatban az az elméletem, hogy alig öt nappal a választások előtt még ők sem merték bevállalni azt, hogy akár verbálisan, akár fizikailag bántalmaznak békésen vonuló, beszélgető embereket, még akkor sem, ha elméleteik szerint nyilván még séta közben is arról beszélgettünk, hogyan akarjuk leigázni/kiirtani stb. Magyarországot.)

*

Elvben egy-két „liberális” és „szocialista” politikus is megjelent, de szerencsére semmi vizet nem zavartak. Szívesen megmondtam volna nekik mondjuk, hogy tulajdonképpen javarészt miattuk jutottunk idáig, hogy a nácik igazából nem a semmiből jöttek, mert ők leginkább az elmúlt nyolc év produktumai, meg, hogy akkor sem szavaznék rájuk még egyszer, ha pisztolyt szorítanának a fejemhez, (ez persze nyilván kis költői túlzás, de a saját blogomon talán szabad:) de valószínűleg akkor sem tettem volna meg, ha a közelükbe kerülve lehetőségem nyílik minderre, mert ez az este mégsem erről szólt.

Persze ez is merőben szubjektív dolog, mármint, hogy kinek miről szólt a tegnap este. Én személy szerint nem szeretnék senki nevében beszélni, ezért csak annyit mondhatok, hogy:

Számomra/nekem azt jelentette/jelenti, hogy bármennyire is nyeregben érzik magukat most a nácik, igenis tudatosítani kell bennük, hogy van egy határ, amit nem léphetnek át.

Nem jövök most ilyen lózungokkal, hogy „jogállam,” mert ezt a szót az elmúlt húsz évben leginkább a kapitalista „demokrácia” szinonimájaként koptatta el kitartóan az „értelmiség.”

Kommunista vagyok és számomra ott nem létezik „jog,” ahol nincsen garantálva az emberek munkához [és ezáltal ugyebár az ételhez (és magához az élethez…)] való joga. Nem hiszem, hogy létezhet jogállam olyan rendszerben, ami olyan versenyt hirdet, amelynek résztvevői egyenlő eséllyel eleve nem indulhatnak, és amelynek igazi vesztesei felőle akár éhen is veszhetnek.

Nem azzal van tehát bajom, hogy sérült valamiféle álszent „demokratikus” norma, sokkal inkább azt nem veszi be a gyomrom, hogy már a saját otthonában sem hagyják békén az embert, hogy már ott is megpróbálnak megfélemlíteni, nem csak az utcán.

*

Nem vagyok zsidó. Ezt csak azért tartom szükségesnek megjegyezni, (bár szerintem kurvára nincs jelentősége, és ezt leginkább úgy értem, hogy az, hogy ki zsidó, és ki nem, számomra egyáltalán nem szempont, miközben azt mérlegelem, hogy, mint ember szimpatikus-e nekem, avagy sem) hogy egy barom náci se hányja nekem ide semmilyen kommentben, hogy úgymond „hazabeszélek.” Azt viszont meg kell állapítanom, hogy a kipa kibaszott jól áll nekem, és fel is fogom venni minden egyes alkalommal, amikor szólít a haza. És nem én voltam, vagyok, leszek az egyetlen.

Ensel Dávid

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

„Keresztesek” nektek, nesztek!

 

Rájöttem, hogy van okom büszkének lenni magamra, mert én is olyan voltam, mint ti, csak továbbfejlődtem. Ezért van ez a blog is azt hiszem. A legtöbbször azokat a gondolataimat írom itt le, amit a környezetemmel érthető, azt hiszem már-már majdnemhogy karmikus okokból semmiképpen sem oszthatok meg. Mert félek. Ilyen egyszerű.

Utóbbi időben sokat gondolkodtam azon, hogy talán minden emberben valójában három személyiség lakozik. Bármilyen közhelyes is, de mindenkinek van egy kedves, szolidáris, empatikus és szeretetre méltó oldala, és mindenkiben ott lakozik egy démon, akit szégyellünk önmagunk előtt is, akire sajnos nem találok hirtelen jobb szót, mint azt, hogy gonosz.

A harmadik személyiség nem is igazi személyiség, pusztán egyfajta álarc. Érthető okokból minden ember szeretné a lehető legjobb oldalát mutatni a (kül)világnak, de csak keveseknek adatik meg az a képesség, hogy tökéletes színészként olyannak láttassák magukat a világgal, mit amilyennek igazán szeretnék magukat láttatni és önmagukat látni. Ezért, ami nap mint nap előttünk van a világban, mint kép embertársainkról az valójában egyfajta keveréke azok emberi és „démonikus” énjének.

A bajok ott kezdődnek, amikor egy ember leginkább gonosz és velejéig rohadt, empatikus és szolidáris énje pedig már nagyon régen egyfajta menthetetlen tudatalatti csökevénnyé korcsosult, eközben pedig elhiszi magáról, hogy ő Isten, vagy a Nemzet hős felkent katonája, a jóság apostola, kábé, mint mikor Bácsfi Diánának glóriával feje körül jelent meg Szálasi, bevallom pillanatnyilag gyomorforgatóbb képet el sem tudok képzelni ennél, de ezzel kicsit eltértem a tárgytól, ezért most egy határozott vágással vissza kell térnem abba a keresztény cicomával ékesített álszent mocsokba, amiben ti nap, mint nap fetrengtek.

Képtelen vagyok árnyaltabban fogalmazni, nem működik sem az öncenzúra, sem a józanész, ha rátok gondolok, kedves „honfitársaim.”

Attól tartok mi nem, hogy egy országban nem, hanem két külön bolygón élünk és éltünk mindig is. Ti nekem maximum ellenségeim lehettek, ezt felesleges szépíteni és cifrázni. Ti mindent gyűlöltök, amiben én hiszek, én pedig mindent megvetek, amiben ti hisztek.

Undorodom az emberektől, akik erkölcsről prédikálnak, értékekről, meg kereszténységről, miközben hétvégenként hobbiból embereket vernek, vagy ugyanúgy szívják a füvet, mint az ország másik fele, amit olyan hangosan vetnek meg és gyűlölnek..

Forog a gyomrom azoktól a „keresztényektől” akik vasárnap ájtatos arccal imádkoznak egy istentiszteletnek gúnyolt adománygyűjtésen, szépen felöltöztetett kislányok és olyan öregasszonyok társaságában, akik tényleg már csak a megváltásban reménykedhetnek, utána pedig a húsleves és a rántott hús között, majd híradó közben és után is azt ecsetelik, hogyan és milyen módon irtanák ki és/vagy távolítanák el az országból a zsidókat, istenük egyetlen választott népét.

Én legalább nem színlelek jóságot, elismerem, hogy bár kommunista vagyok, gyarló ember vagyok én is, tele megvetendő gyengeségekkel, önző vágyakkal, következetlenségekkel, rossz szokásokkal, ambivalenciákkal és végzetes jellemhibákkal. Bár célom és az álmom a kizsákmányolt nép felszabadítása a kapitalizmus gyötrő társadalmi igazságtalanságai és a központosított államhatalom szükségszerűnek hazudott, de valójában szükségszerűtlen és káros zsarnoksága alól, igazából, nem vagyok jó ember. Nem vagyok olyan, mint amilyen kis alsós hülyegyerekként lenni szerettem volna, egy igazi hős, az igazság feddhetetlen bajnoka, Swarzenegger, de ezt legalább beismerem, legalább nincs a kezemen boxer, miközben nyakamban ott virít a feszület, meg a zsidó Jézus, a szeretet apostola.

Bennem is van gyűlölet, nem is kevés, főleg, ha rátok gondolok, arra, hogy elleptétek ezt a nyomorult, szerencsétlen országot, hogy elárasztottátok a mocskotokkal, és bár kommunistaként elsősorban a humanizmusnak kellene vezérelnie tetteimet, bizony előfordul, hogy elsősorban nem ez motivál, hanem valami más, leginkább énem sötét oldala, aki szintén én magam. Talán magához az eszméhez is méltatlan vagyok, amit képviselek. Sokszor fordul meg a fejemben, és sohasem tudom tartósan agyam rejtett zugába száműzni ezt a kétséget.

Bár egyszer, régen, ezt olvastam a Mahnovscsina történetében:

„Más források arról számoltak be, hogy Mahno alkoholista volt. Bár ezt több kortársa cáfolja, de maga Mahno valóban panaszolja azt, hogy voltak időszakok amikor sokat ivott. Mindig próbált azonban ez ellen harcolni magában, többé-kevésbé eredményesen (később az emigrációban alkoholizmusa elhatalmasodott rajta). Ennek a brosúrának persze nem az a szerepe, hogy kiderítse, ivott-e Mahno, vagy sem. Ez teljesen érdektelen, és aki makulátlan hősöket akar hús-vér emberek helyett, az olvassa a bolsevik történészek Leninről és Sztálinról szóló ódáit (erről szegény Lenin nem tehet), vagy a Szentek Életét... Az a tény, hogy Mahno gyakran nézett a pohár fenekére, semmivel sem teszi őt kevésbé fontos harcossá. Alkoholizmusának boncolgatása rokon azokkal a felháborodott kommentárokkal, amelyek a forradalmi fosztogatásokról, az italraktárak feltöréséről stb. számolnak be. A forradalom azonban nem babazsúr, hanem "az elnyomottak fesztiválja", akik a tulajdont tagadva eksztatikusan adják meg maguknak azt, amiről addig csak álmodozhattak. Nem az alkoholizmust dicsőítjük itt, ami csak egy a burzsoázia által nyújtott lehetőségekből az "élet" (mármint amit ők annak neveznek) elviselésére. Inkább az aszketizmussal szállunk szembe, amely nem más, mint a valódi emberi élet minden lehetőségének idealista tagadása. Történetünk szempontjából pedig különösen azt nem szabad elfelejtenünk, hogy bár kulcsszerepet játszott az eseményekben, de számtalan ismeretlen nevű proletár éppen olyan önfeláldozóan harcolt a forradalomért, mint Nyesztor Mahno. És sokan közülük nyilván ittak is...”

Ezt leginkább azért emeltem ki, hogy egyértelmű legyen, nem hasonlítom magam egy Nyesztor Mahnohoz. Nem álszerénység, puszta realizmus: ahhoz én nagyon-nagyon kispályás vagyok.

A lényeg, bár erről eddig nem beszéltem, hogy némileg zavartan, gyengén, bemocskolva, de mi itt leszünk, várunk, figyelünk..

Akármennyire is „keresztény” meg nagy népnemzetimagyar lesz majd itten minden holnaputántól, akárhány százalékot is kapar magának majd össze az ótvar szélsőjobb a választáson, akárhány Jobbikos üvöltözi majd azt a parlamentben papagájként, hogy MOSZAD ügynök, MOSZAD ügynök, nem lehet elpusztítani egy eszmét, egy gondolatot. Csak a hozzám hasonló gyarló embereket lehet megsemmisíteni, de még bennünket sem mindig. CheGuevarát is hiába ölték meg a hozzátok hasonlók. Az ő életét kioltó gyilkos golyók magasztosították legendává alakját, tették személyét és tetteit halhatatlanná, naplóját és könyveit pedig az utána következő forradalmárok nemzedékeinek a Bibliájává.

Mi élünk, nem tűnünk el soha, és mivel – ahogyan azt a jelek mutatják – nálatok többet tanultunk a történelemből, még akkor is itt leszünk, amikor ti már régen nem lesztek sehol, mert elnyel benneteket a saját magatok által teremtett álszent mocsok, és az egyébként hosszú évtizedekkel ezelőtt halott világ, amihez díszmagyarostól, meg szentkoronástól együtt annyira ragaszkodtok.

Talán megmosolyogtok most, hogy ezt írom, de emlékezettek tíz, húsz, harminc, vagy akár negyven év múlva, arra, hogy mit írtam ide 2010-ben. A fehér ing, melynek tisztaságával, csak céljaink tisztasága vetekszik, a szekrényre akasztva, és ott van mellette a nyakkendő is, mi vörösebb, mint a legvörösebb hajnal..

Előbb-utóbb kipukkad a lufi, amit magyar jobboldal képvisel, a kapitalizmus pedig önnön ellentmondásaiba a fullad, és akkor jövünk mi, hogy megváltsuk a világot, mert a világot egyszer meg kell váltani, mert a világ igazságtalanságai örökre nem létezhetnek, mert az emberiség célja a fejlődés, nem a stagnálás, nem a múltba kívánkozás, nem a feudális viselkedési normákhoz való visszatérés egy modern társadalomban, valakinek egyszer végre meg kell tennie, és valaki, vagy inkább valakik, és nem egy Kommunista Párt, hanem sok millió ember együttes erővel, egy napon el fogja törölni végre a múltat. Mindörökre. (Ámen?:PD)

Ensel Dávid

Egy „elvtárs” a sok közül

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

A bejegyzés, amihez nem kérek kommenteket..

Annyi mindenről írhattam volna, de most mégis erről. Azon gondolkodtam, miközben utaztam, hogy miért is van szükség az ilyen találkozásokra? Puszta mazochizmus, vagy valami ilyesmi. Mások már tervezik a szép és új világot, de engem nem érdekel, én csak látni akarom a múltamat, hallani a hangját. Már el is felejtettem, hogy mennyire szerettem az arcát és a gondolatait, elfelejtettem, hogy szerettem beszélgetni vele. Majdnem magamhoz húztam és megcsókoltam. De persze nem. Nem ezért találkoztunk, legalábbis gondolom, nem hiszem, hogy újra engem akart volna maga mellé, nem hiszem, de most szeretnék tévedni és látni őt újra.

Később végigmentünk a retkes folyó partjával párhuzamos utcákon, be sem tépve, mégis teljesen elveszítve az időt.

Annak idején, mondjuk tíz évvel ezelőtt, azt hiszem ehhez hasonló érzés lehetett szerelmesnek lenni.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Érdektelen történet arról, hogy jártam ma a Tilos Rádióval

 

Rég hallgattam Tilost, pedig szeretem, mert nincs reklám, nincsenek hírek, csak pofázás, (hülye) betelefonálók és zene, (a legnagyobb zenei kínálat az országban) sokszor kifejezetten jó, csütörtökön például reagge and sca, éjszakánként pedig olyan dj-k, hogy drog nélkül is betép tőlük az ember, (na jó, ez így túlzás, de ez úgy is csak egy blog, szóval..) a tematikus heteket leszámítva pedig sokféle érdekes téma, egy szóval ez az én rádióm, olyannyira, hogy pár éve még Barcelonában is Tilos Rádió pólóban feszítettem, mintha tudta volna ott bárki is azt, hogy mi az, mi több még adó egy százalékot is kapott és fog is kapni még tőlem a Tilos Kulturális Alapítvány, minden bizonnyal nem is egyszer, persze csak akkor, ha a kövi kormány el nem viszi az egész rádiót a halál faszára, de ez másik történet, különben is, hova gondolok, hisz nálunk demokrácia van, mindenki kurva nagy demokrata, még azok a jobbos gecik képviselők is, akik húsz évvel ezelőtt sikerrel imádkozták rá a szentkoronát a „Harmadik Magyar Köztársaság” vagy mi a fasz (de inkább rakás szar) címerére, demokraták, akik Horthy Miklós katonája vagyok énnel vérmagyar ajkaikon vonulnak végig Budapest utcáin a dicsőséges fehér terrorra emlékezve, demokrata a messiás és nemzetvezető, kinek neve hamarosan áldás lészen, demokrata az összes pap, demokraták égettek Izrael zászlót a Tilos (régi) „székháza” előtt, demokrata mindenki, milyen kibaszott nagy szerencse, különben még azt hinném, hogy egy mocsárban élek egy rakás állat között, kiket nem tesz boldoggá semmi más, csak zsidók, komcsik, buzik, cigányok, a bevándorlók és az idegenszívű magyarok vére.

Szóval, régen hallgattam Tilost, és ma nem volt szerencsém. Későn kapcsoltam, hogyha egyszer van rádió a telefonomon, meg unatkozom, akkor akár használhatom is, de ezért cserébe lemaradtam a jó (nyolc és tíz között leledző) műsorról és pechemre pont a hülye feminista picsákba futottam bele, akiket igazából (azért is) utálok, mert tudom jól, hogy ők is utálnak, ráadásul csak azért, amiért nem lett belőlem újságíró sem (nincs pinám.)

Az ő műsoruk (Drágám, hol a vacsorám? - kibaszott eredeti már a cím is) mindig elveszi a kedvem a Tilostól, ezért délután kapcsoltam csak vissza rádió üzemmódra, erre egy szokatlanul unszimpatikus hangú fickó interjúvolta épp a Back to Blacket.

- Miaredvásfasz? – nem tértem magamhoz. – Back to Black a Tilosban? Milyen francos műsor ez?

Hallgattam kicsit, nem jöttem rá, de az első zenei betétnél nem bírtam tovább, különben is, erős volt kicsit, hogy valamelyik BTB-s akárki (igaz burkoltan ugyan, de) szidta Rúzsa Magdit, illetve nem értette, hogyan kaphatta meg azt a díjat, amit most ők, pedig hát Magdi azért tud énekelni, nem is akárhogy, a BTB pedig akárhonnan is nézzük, nyálas, igénytelen, rádióbarát moslék, még akkor is, ha a fiúk most kurvára odavannak maguktól, mert őket is elismerte a „szakma.”

(Egy okkal több, hogy most már a „zenészektől” is undorodjak)

Később kapcsoltam vissza. Hazafias költő szar versekkel. Aztán valami szokásosnál is hülyébb picsa, a szokásosnál is hülyébb kérdéseket tette fel drogprevencióról egy szokásosnál is hülyébb tanárnak. (És mit kell tenni akkor, ha egy gyerek részegen jelenik meg az iskolában?)

- Bakker, azért ez már gyanús, itt valami nem stimmel, - következtettem azonnal ki éles logikával. – Nem állítódhatott el a telefonom a zsebemben?

Akkor már homályosan sejtettem, amit később valamelyik bemondó is megerősített.

- Kedves hallgatóink, önök a Lánchíd Rádió adását hallgatják..

Baszdmeg…:D

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Már közeleg…

Régen (egészen pontosan elsőben, de főleg másodikban) barátok voltunk. Vagy legalábbis valami olyasmik. Kedveltem őt és ő kedvelt engem, de mély, meghitt érzelmek sohasem alakultak ki kettőnk között, inkább csak felnéztünk egymásra, mert csak mi ketten voltunk punkok az egész átkozott osztályban.

Engem akkor még rendszeresen zaklattak, vagyis meg-megvertek az ötödévesek, meg két hungarista, és néha egy-két negyedikes is. Különösen egy nagyon nagydarab, lófejű szőke ötödikes szopatott sokat, akkoriban azt hiszem ő volt azt egyetlen, akitől igazán féltem Ha csak tehette belém rúgott, vagy megütött, esetleg fél méterről az arcomba vágott egy hógolyót, ha éppen esett a hó. Egy-két tanár talán egyszer-kétszer szemtanúja volt néhány szarabb és fájdalmasabb jelenetnek, tudtak róla, hogy rendszeresen zaklatnak és vernek, de pont olyanok voltak, mint a börtönőrök a filmeken, le sem szarták az egészet. Nem számított, hogy mi történik a szünetben, hagyták, hogy a rabok, vagyis mi, kiosszák egymás között saját szerepeiket. A kiskirályokat és bandavezéreket békén hagyták, mi több talán még fel is néztek rájuk, a hozzám hasonlókon pedig nem segítettek, inkább elfordították a fejüket abba az irányba, ahol nem látni semmit.

De nem geci tanárokról és tizenöt-tizenhat éves, hatvan kilós kamaszokat terrorizáló állatokról akartam írni, hanem arról a srácról, aki a barátom volt, nem bántott és kedvelt.

Ő azt hiszem sosem járt nálunk, és én is csak egyszer voltam nálunk lent az agglomerációban, ahonnan bejárt az iskolába.

Addig is tudtam, hogy élnek emberek szar körülmények között, de azt, hogy az ilyen, azt tényleg nem gondoltam volna soha.

Azt a nyomortelepet, ahol élt a harmincas évek derekán építhették. „Lakásuk” alig volt nagyobb, mint az én szobám, és ott éltek négyen, anya, apa és a két fiú. Pedig a mi panelzárkánk is csak alig ötven négyzetméter, az sem egy palota, és a szobám csak egy kisebb része neki. Nem vagyok klausztrofób, de utólag visszagondolva az a hely szó szerint agyon nyomott..

A WC, ha jól emlékszem latrina, az is a sáros-pocsolyás közös udvar végében, és az is olyan, hogy legalább húsz családnak kell használnia, mert nincsen még egy..

Betonút nincs, nem volt, csak föld és sár mindenütt, a tévé fekete-fehér és nagyon régi, pedig akkor már anyai nagyanyámék is régen színesben nézték a Dunát és a TV Híradót. A vacsorát elképzeltem, és nem kívántam meg, reggeli nem-nagyon, max vajas kenyér és az sem valami sok, ebéd meg minden bizonnyal egyáltalán nem volt. Magyarország számomra addig ismeretlen szeglete, egy hely, amihez képest luxus a panel lakás. 1996 ősze, Budapesttől alig két kilométerre, talán még annyira sem..

*

Másik barátom és osztálytársam szintén punk volt, de ő annyival sokkal több volt nálunk, hogy zseniálisan gitározott. Szép, bordó, gyönyörű hangú akusztikus gitárja volt, amilyet azóta is szeretnék, tele Kurt Cobain képeivel. (Első végén sajna kirúgták, vagy önként távozott már nem emlékszem.)

- De kibaszott gáz a gitárod, hogy tele van annak a halott fasznak a képével, - jegyezte meg elsőben, osztálykiránduláson az egyik újgazdagpalánta seggfej.

- Miért, a te haverod pedig Demi Moore képeivel ragasztotta tele a magnóját, - szólt oda közülünk valaki.

- Igen, de az Ádámnak legalább van pénze venni egy másik magnót..

Ez volt a válasz bakker. Ilyen osztályba jártam, ilyen férgek vettek körül a személyiségem formálódása szempontjából talán legfontosabb években.

Nem szeretek nyilvánvaló következtetéseket levonni, mégis félelmetes, hogy mit tesz egy tizenöt éves kis fasszal a tudat, hogy a szülei tele vannak pénzzel..

*

Második félévben aztán osztályfőnököm kedves közbenjárásának köszönhetően kirúgtak magaviseleti problémákra hivatkozva, de ennél jobbat nem is tehettek volna velem. Megkönnyebbültem és boldog voltam. Tudtam, hogy nincs, hogy nem lesz több verés.

Másik gimnáziumot találni persze ilyen „előélettel” nem volt könnyű, de magam is alig hiszem, szerencsém volt. Anyám régi kolleganője pont unalmas énektanárnő és minimum kétszínű másodikos osztályfőnök volt egy városszéli gimnáziumban.

Az új osztály, ahová kerültem számomra idilli környezet volt. Drogosok, a szó lehető legpozitívabb értelmében vett ribancok, rapperek, deszkások, graffitisek, egy hard rock banda énekesnője, csupa érdekes ember és izgalmas egyéniség, kik között a második félévkor történt öt bukásommal már-már majdnem, hogy éltanulónak számítottam. Volt egy kedves lány, aki mellett sokáig ültem, és őt talán csak testnevelésből és énekből nem húzták meg abban a félévben például, amikor én odakerültem, (két évvel később mégis csak neki köszönhetően mentem át a matek érettségin..)

Talán még egy hete sem jártam oda, de már új osztálytársaimmal szívtam a speedet az iskola mögött. (Nem, erre sosem szoktam rá:) de akkor és ott tökéletes volt, valami, ami olyan félelmetes pontossággal illett a képbe, ahogyan a jó könyvek utolsó mondatai a helyükre kerülnek.)

Senki sem baszogatott, idegesített, bántott és mivel a maguk módján ők is mind különös emberek voltak, elfogadtak olyannak, amilyen voltam és le sem szarták, hogy hogyan nézek ki. Ha nem is alakultak ki itt túl mély barátságok, akadtak, akikkel nagyon jóban voltam, akiket szerettem és, akikre a magam módján fel is néztem. Mivel pedig a mi osztályunknak nagy „respectje” volt az egész iskolában, és rengeteg haveri, baráti szál fűzte a felsőbb évesekhez, más osztályokból sem cseszegetett senki soha.

Beton középhátvéd lettem, ki nem egyszer gólt, gólokat rúgott, amikor felfutott a támadással az osztályok között vívott meccseken, ahol mindig mindenki csak a győzelemre hajtott, szerelmes is lettem és viszonozták is, ennél pedig nemigen történhet jobb dolog egy kamasszal, de ez már másik történet, és most nem is érdekes.

A fontos a „történet” szempontjából az, hogy azzal a sráccal megszakadt a kapcsolatom.

Egy darabig néha még visszalátogattam az előző iskolába, mert azért rajta kívül is akadt néhány ember, akikért még érdemes volt, (főleg régi ismerősök még az általánosból, kik egyel alattam jártak, és milyen mókás, ők pedig valamiért rám néztek fel, jó ez most biztos nagyképűen hangzik, de tényleg) de aztán elmaradtam, mert véletlenül sem akartam összefutni senkivel azok közül, akik elsőben öt buszmegállón keresztül rugdostak maguk előtt lefelé a hegyről.

Meg aztán dolgom volt...az ember tényleg társas lény, és persze unatkozni sem szerettem volna különösebben az iskolában, ahol muszáj volt akkori fél életemet töltenem, ezért barátokat kellett szereznem.

*

Régi barátommal pár hete futottunk össze először újra, a héven pillantottuk meg egymást, és nagy megkönnyebbülésemre sikerült elkerülnünk az ilyen találkozások rákfenéit, a hosszú kínos hallgatásokat, a hülye és közhelyes kérdéseket, melyek között a „na és kivel tartod a kapcsolatot még az osztályból? Találkoztál valakivel?” még a tűrhető és elviselhető kategóriába tartoznak..

Beszélgettünk, igaz csak felszínesen, és csak éppen picit nosztalgiázva

- Én harmadik félévig bírtam, akkor jöttem el, - mondta ő.

- Tényleg, majdnem el is felejtettem, hogy te is eljöttél. De jól tetted. Ha azon a gecin múlik, sohasem érettségizhettél volna le, - mondtam én.

- Jaja.

Pár napja találkoztunk újra, szintén a héven. Újabb kis felszínes beszélgetés után valahogy rákanyarodtunk a politikára, talán éppen az akkor aktuális BKV sztrájk kapcsán. A metróban már zsidózott, pedig tudja jól, hogy milyen eszméket vallottam, mi több régen eszméink majdnemhogy közösek voltak. Kicsit később kiderült, hogy most épp biztonsági őr, megtért valami kisegyházhoz, (ha megfeszítenek sem tudom a nevét, de az evangélium szó majdnem biztos, hogy benne van) ott most filmklubot szervez és vezet, talán néha prédikál is. Pénztárcáján hímzett nagymagyarország, és, amikor kiszállt a metróból, rám nézett azzal a régi, kamaszkorából ismert és szeretett arckifejezéssel, és csak annyit mondott nekem barátságosan: „Kitartás!”

Nem volt kimondottan teátrális gesztus, - csak a közelben ülők hallották, - sokkal inkább volt őszinte és átgondolt. Nagyon hosszúnak tűnő másodpercekig csak döbbenten álltam, nevetséges, de azon sem lepődnék meg, hogyha nem csak most képzelném azt, miközben igyekszem minél élénkebben visszaidézni lelki szemeim elé a pillanatot, hogy akkor és ott tényleg kifutott a vér az arcomból, és olyan sápadt voltam, mintha éppen öltem volna, vagy valami hasonló.

Már hátat fordított nekem, már majdnem az ajtónál járt. Muszáj volt utána szólnom, muszáj volt mondanom valamit erre, persze hangosan, hogy meghallja, hogy nehogy ne hallja meg..

- Szabadság! – mondtam.

Nem tudtam mást mondani, ugyan mi a lófaszt lehetne arra mondani, hogy „Kitartás!,” ha csak nem azt, hogy dögölj meg, de ilyet egy régi barátnak nem mond az ember, pláne nem olyan embernek, aki akkor is mellette állt, amikor szinte senki, és olyan nyomorból érkezett, ami engem annak idején megijesztett, és megijeszt még most is, ilyet nem mondok még én sem, gondolok, amit gondolok..

Persze ez már jóval teátrálisabb gesztus volt, hallották is sokan, de mentségemre szóljon, nem a nagyközönségnek szántam eredetileg.

És, ha ő nem is az enyémen, de én vajon rajta vagyok-e az ő halállistáján??

*

Múlt héten aztán megismertem egy családalapítás előtt álló srácot, aki mer nagyot álmodni és nagyon kellemes beszélgetőpartner, bár valamiért leginkább földvásárlásban és Szűz Mária Országában gondolkodik, de annál a lánynál ismertem meg, akit még mindig nagyon szeretek, bár ő sohasem akart sajnos tőlem semmit, meg barátja is van, akit nem mellékesen nagyon kedvelek, szóval teljesen halott az ügy, de én már úgy vagyok vele, hogy ennek így kell lennie, és most utólag is bocs ezért a kicsit hülye és hosszú mondatért, de így van.

Együtt jöttünk ma el a lánytól, és, amikor kikísért minket az ajtóig szegény majdnem sírt, hogy allergiás az állatokra, most is szarul van, mint az állat, és nem elég, hogy lehet, hogy soha nem lehet kutyája, macskája, valószínűleg még a mostani állatokat is el kell vinni a háztól. Csak arra voltam képes, hogy habogjak valami faszságot arról, hogy talán tudnak majd az orvosok adni valami jó gyógyszert, amitől majd elmúlik, meg ilyen sajnos semmit sem érő semmiségek.

Aztán a sráccal együtt mentünk a metróig, beszélgettünk és a BKV sztrájk kapcsán valahogy rákanyarodtunk a politikára. El-elkalandoztam közben persze, közhelyes, de azon gondolkodtam, hogy miért történnek folyton szar dolgok, jó emberekkel, de egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy magamból kikelve ecsetelem, hogy egy bűnszövetkezet irányítja a BKV-t és az egész fővárost is..

Cinkes volt, mert rám kellett szólnia, hogy nyugodjak le, és csak az a szerencse, hogy nem volt körülöttünk senki. Tovább beszélgettünk, immár halkan, és igencsak különböző nézeteink ellenére azért nem egy dologban sikerült egyetértenünk, (persze, csak olyan közhelyekben, hogy potom pénzért kótyavetyélték és kótyavetyélik éppen el a mi országunkat.) Majd beszartam a röhögéstől, amikor az ellenőrnek felmutatott egy rendőrigazolványt, nem tudom miért, tudtam, hogy micsoda, de valamiért akkor is röhej, hogy ilyenje van egy nálam fiatalabb srácnak, szóval már-már egész jól elszórakoztam, de, amikor elváltunk egymástól komoly, nyájas arccal rám nézett, és csak annyit mondott: „Kitartás!”

Nekem baszdmeg. Nekem, aki legutóbb említettem neki, mikor ő a sajtót tizenkilencben uralmuk alatt tartó gonosz vörös manókról beszélt, hogyha éltem volna tizenkilencben, akkor a Tanácsköztársaság oldalára állok. Ha ebből nem vágta le, hogy nagyjából milyen nézeteket vallok Szűz Mária Országáról, meg a világról, meg úgy egyébként azokról, akik „Kitartás”- sal köszönnek el barátaiktól, akkor nem tudom mi a lófasz kell még.

Nem tudtam eldönteni, hogy provokálni akar, esetleg azt hiszi, hogy múltkor vicceltem, és az ő oldalán állok, vagy mindenkitől így köszön el, akivel életében legalább egyszer beszélgetett már egy-két tűrhetőt?

Csak álltam, mint egy darab szar. Döbbent voltam, zavart, és csak annyit voltam képes kinyögni, hogy: „Hello!”

Utána elindultam haza. Lassan léptem rá a mozgólépcsőre és hagytam, hogy magával vigyen a mélybe.

Ensel Dávid

Pontszám:

 

 

5 (1)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

„Nálam az igazság!”

Nem vagyok rá kifejezetten büszke, de legalább már különösebben szarul sem érzem magamat amiatt, hogy legutóbbi bejegyzésemben nem csak beteg álmaimmal szennyeztem be a virtuális univerzumnak eme nyomorult szegletét, hanem telefröcsköltem tolvajok vérével is az egészet. Ha nem is vidáman és felszabadultan, ahogyan azt a nálam lélekben erősebb emberek tennék, de azért mégiscsak teleírtam egy képzeletbeli halállistát nevekkel. Annyi átkot, negatív energiát, meg ki tudja mi mindent szórtam szanaszét, hogy a Wicca útmutatása szerint már régen halottnak kellene lennem, („átkozhatsz egyszer, visszakapsz hármat” de az idézet nem pontos) persze nagyon elkiabálni sem akarom, hogy élek, mert egyelőre nem tervezem, hogy lelépek erről a bolygóról, vagy legalábbis ebből a testből, és kipróbálok egy másik életet, hátha..

*

Anyám mániája egyébként, hogy a sorstól egyszer mindenki visszakapja, amit adott, ennek az alapelvnek azonban nagyon is erőteljesen kereszténység szaga van. Mintha létezne valami jóságos és igazságos rendező erő, ami mérlegen meg egyensúlyban tartja a világot és közbelép, ha a mérleg nagyon kibillen valamelyik irányba. Magyarul, ha túl sok embernek ártottál előbb-utóbb szopni fogsz te is. Kevésbé elszállt elmélet, mint az egy átokért, amit másra szórtál, három szörnyűség, ami veled történik, de attól még baromság, amit nap mint nap maga a kisbetűs élet, vagy a Haitihez hasonló katasztrófák cáfolnak meg mindennél ékesebben.

Mese, amit valaki kitalált, hogy megnyugtassa az élet igazságtalanságaival és beteg ellentmondásaival naponta szembesülő, szenvedő népet, drog, ami azt a tévképzetet közvetíti az agyba, hogy létezik a Földön az emberektől függetlenül az Igazság. Rossz hírem van. Olyan, hogy igazság, olyan nem létezik.

Ha egy forradalom elbukik, akkor a forradalmár maga a gonosz, ha győz, a forradalmárok igazsága lesz az Igazság maga. Még közhelyesebben megfogalmazva, azé az igazság, akié a hatalom.

*

Pár évvel ezelőtt láttam fél szemmel egy dokumentumfilmet Haitiről, a szegény, de boldog országról, ami egyben a világ legfiatalabb országa is, olyan értelemben legalábbis, hogy a lakosság majd háromnegyede, talán kicsivel több is, tizennyolc év alatti. Egy távoli, mesebeli ország, ami akár ellentétpárja is lehetne a mi (ki)öregedő és beteges jóléti társadalmainknak, melyek egyre szarabb vegetálással töltik el értékes idejüket a nyugati kultúra és civilizáció bukásának küszöbén.

Oda is el szerettem volna menni egyszer, látni akartam a rengeteg egzotikus tinilányt, akik szemében én testesíteném meg a messziről jött ember őstípusát.

A tévé képernyőjén keresztül persze elég nehéz belélegezni egy nagyon távoli ország levegőjét, de az emberek (szegénységük ellenére) boldognak tűntek, az utcákon nem a pesthez hasonló lehangolt csend, hanem a Barcelonát idéző vidám zsivaj volt az úr.

Most pedig káosz, halál, fosztogatók és a romok között tántorgó éhezők.

 

*

Ezért nem hiszek Istenben, - jegyeztem meg pár napja odabent, miközben a Híradó azt mutogatta, hogy mi az, ami a világ egyik legszegényebb országából megmaradt. Nem különösebben érdekelt senkit, hogy nem hiszek Istenben, engem pedig nem különösebben érdekelt, hogy őket nem érdekli, hogy miért nem hiszek, pedig szívesebben kifejtettem volna bővebben, mert sokszor még józanon is szeretem hallani a saját hangomat.

*

Azért nem hiszek, mert, még ha létezik is, nem akarok olyan istenben hinni, aki lesújt Haitire. Ez ilyen egyszerű. A következő lehetőségek közül lehet választani. Az első, hogy Isten nem létezik. A második, hogy igen, de gonosz, mint a mesebeli Sátán. A harmadik, hogy létezik, de fingja nincs arról, amit mi emberek erkölcsnek, meg igazságnak hívunk és neki egy Haiti elpusztítása kábé annyi lelkifurdalást okoz, mint nekünk egy jól megszervezett és sikeres szúnyogirtás, vagy egyéb idegesítő rovarok hidegre tétele.

*

Rásnál olvastam legutóbb, hogy Ivan Karamazov rettenete, hogy: „ha nincs Isten, akkor bármi megtehető.”

Szegény Ivan is jobban átgondolhatta volna ezt a tételt, bár mentségére szóljon, hogy amikor a könyv (Bűn és bűnhődés, ha nem tévedek, - nem olvastam) íródott, Isten nemléte még viszonylag új felfedezése volt az emberiségnek.

Azóta azért már kiderült jópárszor, hogy Isten halálával nem tűnik el az erkölcs, nem leszünk vérengző állatok, akik halomra gyilkolják egymást, fennmarad a társadalom, fennmarad az állam és a többi.

A „titok” mindössze annyi, hogy azt a helyet, amit régen Isten bitorolt az emberben meg kell tölteni a megfelelő ideológiával.

A nyugati kultúra az elmúlt két évszázadban gyakorlatilag a két legjobb istenpótlék, az osztályharc és a fogyasztás mindenhatóságába vetett hit gigantikus küzdelméről szólt, az eredményt és a következményeket pedig ismerjük mindannyian.

Rabok vagyunk, hozzáláncolva a nyugat süllyedő gályájához. Minden fasisztának, baromnak, rasszistának, ki hisz még és komolyan hisz a fehér ember felsőbbrendűségében megint csak rossz hírem van.

Vége van. Ennyi volt. A XXI. század, ha tetszik, ha nem, a „nyugat” bukásának szomorú és véres történeteként fog beleíródni a történelemkönyvekbe.

Jönnek a kínaiak, jön India, jön a „Harmadik Világ” többi része, ti pedig csak annyit tehettek majd, hogy hangosan kiáltjátok, hátha akkor majd életben hagynak benneteket, hogy „Üdvözlet a győzőnek!”

Dávid

Pontszám:

 

 

5 (1)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Üresek a halál füzetének hófehér lapjai..

 

Munkahelyemen minden bizonnyal végleg „kegyvesztett” lettem. Főnököm sokkal gazdagabb, mint én, de azért egy százezres telefon hiányát ő is megérzi. Távol álljon tőlem bármilyen példabeszéd, főleg az, hogy átmenjek nagyanyámba, de most mégis mindenkinek azt ajánlom, hogy tényleg ne bízzon meg senkiben, ne hagyjon elő semmit, és bármennyi időre is és bárhová megy, zárja be az ajtót. Mindig.

Az egész úgy kezdődött, hogy pénteken egyedül voltam az irodában. Unalmamban manga figurákat rajzolgattam, amikor hirtelen felnéztem és nem messze tőlem ott állt egy cigány srác, fejébe húzott sapkával, fehér-bordó bőrkabátban.

Az iránt érdeklődött, hogy hol jelentkezhet takarítani. Nem egyedi eset, mert takarítani főleg cigányok jelentkeznek. Elmagyarázhattam volna neki, hogy merre kell mennie, de az túl bonyolult lett volna, ezért, ahogy mindenki mást, a rám egyébként jellemző kedvességgel és udvariassággal megkértem, hogy jöjjön velem, megmutatom. Lekísértem az emeletről, és a földszinten magyaráztam el, hogy merre kell mennie, mert onnan sokkal egyszerűbb. Az irodát körülbelül egy percre hagyhattam ott, és mivel gyorsan vissza akartam térni rajzolni, nem szórakoztam azzal, hogy bezárjam, valahogy eszembe sem jutott.

Utólag visszagondolva persze rengeteg minden furcsa volt abban a srácban. Pl., hogy nem hallottam, ahogy bejön, hanem felnéztem, és egyszer csak ott volt…Hogy nem nézett a szemembe, amikor hozzám beszélt. Hogy kicsit zavartnak tűnt, és, hogy, amikor elváltunk egymástól, hosszan utánam nézett, és ezt a férfiak, de bizony még a nők is elég ritkán teszik meg, ha énrólam van szó..

*

Alig húsz perccel később tette fel főnököm a kérdést.

- Hol van a telefonom?

Nem volt sehol, és hiába hívták, már ki sem csengett. Lelopták a töltőről. Minden bizonnyal az alatt az egy perc alatt, amíg lekísértem a srácot, aki „munkát keresett.” Nem volt más választásom, be kellett vallanom, hogy az én hibám, hogy egy percre elmentem és nem zártam be az irodát, stb. (Azt gondolom már említenem sem kell, hogy az általam eligazított bűnöző a takarítóknál természetesen nem jelentkezett..)

Csak feltételezem, hogy ketten lehettek, és, amíg az egyiket lekísértem, addig a másik ellopta, mert azt azért nem hiszem, hogy olyan elmélyültem rajzoltam, hogy valaki elosont a hátam mögött, leszedett a töltőről egy telefont és visszaosont az iroda másik felébe, a bejárati ajtóhoz.

*

Ha hívő lennék most haragudhatnék az Istenre, vagy a Sátánra, így azonban csak magamat, a sorsot, meg a franc tudja mit gyűlölhetek helyettük, márpedig magunkat gyűlölni mindenképpen szar dolog. Mert mennyi szerencsétlen körülmény összejátszása kellett ahhoz, hogy mindez megtörténjen?

A főnökömnek pont akkor kellett felraknia a töltőre a telefont. Pont akkor kellett kimennie kajáért. Általában öten-hatan vagyunk az irodában, de akkor pont egyedül voltam, pont abban a tíz percben, amikor jöttek a tolvajok, pont én voltam ott, nem más..

*

Régen még sokkal naivabb anarchistaként úgy gondoltam, hogy majd minden bűnözés megélhetési bűnözés, hogy a bűn létezése jóformán a társadalom hibája, ami embereket olyan anyagi és élethelyzetbe kényszerít, hogyha nem akar éhen halni, lopni, rabolnia kell.

Ez azonban csak a klasszikus anarchizmus korára, a XIX. század közepének-végének kegyetlen vadkapitalizmusára volt igaz, jelenünk „jóléti társadalmaiban” már kevésbé. Mert munkanélküliségi ráta, meg százalékok, ide, vagy oda, meggyőződésem, hogy, aki akar, igenis el tud menni dolgozni, akár még bejelentett munkahelyre is.

Huszonnyolc éves vagyok, nincs semmilyen szakmám, tíz éve érettségiztem, és azt az érettségi utáni évet leszámítva, amit újságíró iskolában töltöttem, mindig dolgoztam. Mikor pár hétig nem volt hivatalos munkahelyem, szórólapoztam, mert nem volt más. Voltam polgári szolgálatos, dolgoztam állat és környezetvédő alapítványoknál, (néha építkeztem, néha pedig kutyaszart lapátoltam egy menhelyen és csökkent minőségű élelmiszerből főztem ebédet az egyébként meglehetősen vad és utólag eléggé ellenszenves kutyáknak) voltam postás, vasutas, most pedig „minőséget ellenőrzök.” Ez a legtrógerebb, leglógósabb munka az összes eddigi közül, mégis itt keresem a legtöbbet, de ez mellékes, csak azért jegyzem meg, mert jellemző az itthoni állapotokra, nagyon is.

*

A lényeg, amit ki akarok hozni az egészből, közhely, mindössze annyi, hogy undorító, hogy léteznek olyan emberek a Földön, kiknek egyetlen célja az, hogy, amit más, „normális és tisztességes ember” munkával, a „verejtékével” megkeres, azt ellopja, tönkretegye, és csalással, vagy akár erővel elvegye tőle.

És előző bejegyzésemhez visszakanyarodva, óriási különbség van az ilyen emberek és mondjuk Farkas Péter között. Mégpedig az, hogy Péter „bűne” nem gonosz, ő nem károsított meg senkit. A dílereket ellátó akárki önszántából ment hozzá fűért, a dílerek szintén saját elhatározásukból mentek a Pétertől vásárlókhoz, a hozzám hasonló mezei fogyasztók pedig a dílerhez. Péter egyetlen „bűne,” és ez az, amit a magyar állam nem tud, amit képtelen elviselni, hogy a hasznából nem adózott neki egy fillért sem. Ő hét évet kapott, még a srácokat akik leléptek a főnököm telefonjával, és vele együtt lelkem, jóindulatom, és az emberekbe vetett bizalmam egy jókora darabjával, talán nem fogják elkapni soha.

Nem is beszélve arról, hogy odabent az eddig „kivívott pozícióm” bizony kurvára megingott. Nem tudok főnököm szemébe sem nézni, pedig mindez idáig a legkisebb gond nélkül ment, ráadásul, ameddig itt dolgozom, ezzel a kibaszott telefonnal fog szívatni az összes élő és mozgó kolléga.

Egy százezres telefon „elveszejtése” pluszban nem is egy olyan dolog, amit egy szimpla bocsánatkéréssel le tudok rendezni, kifizetni pedig nem tudom..

És hiába nem szép dolog az előítélet, ezentúl sajnálatos módon minden munkát kereső cigányban a potenciális tolvajt fogom látni. Nem fogom őket beengedni még az irodába sem, udvariasan és kedvesen pedig főleg nem fogom kísérgetni őket, nehogy eltévedjenek az épületben, inkább csak vázolom nekik, hogy merre kell menni, aztán vagy megtalálják, hol van a takarítók „bázisa” vagy nem, ha tényleg annyira nagyon dolgozni akarnak, legfeljebb majd megkérdeznek mást is, de engem el lehet felejteni egy életre.

*

Az egyetlen, ami megnyugtat kicsit, hogy főnököm, nem csak az előfizetést, hanem magát a telefont is letiltatta, (nem is tudtam, hogy már ilyet is lehet, de ajánlom mindenkinek, ha esetleg így járna!) így a gecik hiába lopták el és hiába örültek az értékes zsákmánynak, nem tudják eladni húsz forintért sem, mert az egész nem több egy kis darab tökéletesen halott fekete műanyagnál.

*

Ma reggel megöltem két embert. Álmomban persze. Egészen pontosan két szerencsétlen szobalányt, aki rám nyitott szállodai szobámban, és felfedezte titkomat. (Én bakker, aki véleményem szerint, ha képes is lennék ölni, fiatal és szép nőket akkor is képtelen lennék bántani..)

Valahogy öngyilkosságnak álcáztam bűnömet, de volt ott két kis kutya is, akiket, azt hiszem szintén hidegre tettem, majd (élőben nem is létező) szőke barátnőm vékony karját megragadva menekültem. A Baross tér, a Baross szobor, és a Keleti pályaudvar hatodik vágányán álló fehér színű nemzetközi vonat (az ott van a posta melletti bejárat szájában) kiúttal kecsegtetett, pedig nem volt az, ezt lelkem mélyén már álmomban is tudtam.

- Ide hallgass…- álttunk meg a Baross szobor előtt, mert ő nem értette hová megyünk és miért.

- Ma meg kellett ölnöm két embert, de öngyilkosságnak álcáztam, viszont, amilyen gyorsan csak tudunk, le kell lépnünk innen, - suttogtam idegesen fülébe.

- Engesztelésképpen meghívlak valamire, - mondtam már a sivár étkezőkocsiban, amire rögtön felugrottunk, amint a posta melletti ajtón beléptünk a pályaudvarra. Az épp akkor érkező szakács-pincér pedig húzta a száját, hogy alig érkezett, máris dolgoznia kell, egy láthatóan zaklatott szerelmespár kedvéért.

Utána lágy zene következett. Death Noteból sosem készített előszereplős filmsorozat, második, vagy harmadik endingje. A kamera sziklás partot mutatott és hullámzó tengert, végezetül pedig megjelent a főszereplő Yagami Light, úgy, ahogyan eddig sosem láttam. Barna öltöny, a testében pedig, (én tudtam, ki tudja, hogyan és miért, de) valami parazita vonaglott. Light előrehajolt, majd mintha a világ legtermészetesebb dolgát tenné, fogott egy kést, aztán hátulról nyakon szúrta magát, hogy véres testtel vergődhessen kicsit, valami futurisztikus gépre zuhanva, ami gombokkal volt tele, de ez persze már nem a tengerparton volt, hanem egy steril, fehér falú szobában.

Egy szó, mint száz, álmodni még mindig utálok és csak gyanítom, hogy ez az álom állhat némi összefüggésben a péntekkel, mert legyek bármilyen zaklatott idegállapotban, álmomban sem ölni nem szoktam soha, (nőket és ilyen direkt módon legalábbis biztos nem) sem pedig vergődő, véres testeket nem szoktam nézni, mintha filmben nézném őket.

*

Tavaly tavasszal, mikor először láttam a DN-t, azt hiszem leginkább az intelligencia, a fekete humor, a könyörtelen logika, a határozottság és a világmegváltás vágya fogott meg a főszereplőben, mégis úgy gondoltam, ha nekem adná a kezembe egy halálisten a halál füzetét, én nem feltétlenül a veszélyes, majd a pitibb bűnözők (tolvajok, sikkasztók, zsebtolvajok) irtásával kezdeném, hanem minimum politikusokkal, milliárdosokkal, kizsákmányolókkal. Mert hát, hittem abban, hogy létezik megélhetési bűnözés. Igazából ebben még most is hiszek, egyszerűen csak úgy gondolom, hogy a megélhetési bűnözők rétege sokkal szűkebb annál, amit én eredetileg gondoltam, és persze, (csak ismételni tudom magam) undorító, hogy léteznek emberek, kiknek egyetlen célja ezen a világon az, hogy másokat munkájuk gyümölcsétől ilyen, vagy olyan úton megfosszanak.

Nem csak loptak, de raboltak is már tőlem, mégis most, hogy miattam a főnököm telefonját lopták el (legalább lopták volna az enyémet! az nem fájna ennyire) azt hiszem most értettem meg a DN-t igazán, azt, hogy Light miért írta bele az „egyszerű tolvajokat” is a halállistába, a gyilkosok és a nemi erőszakot elkövetők nevei mellé, vagy után, most értettem meg igazán, hogy a Tízparancsolat miért említi egy lapon a lopást a gyilkossággal.

Nyilván meg fogom majd kapni egy-két reagban, hogy a friss indulat beszél belőlem, meg, hogy sem normális, sem pedig „igazi anarchista” nem vagyok, de nem csak úgy gondolom, hogy a halálbüntetést vissza KELL állítani (ezt mondjuk eddig is így gondoltam) hanem úgy, hogy egyben ki is kell terjeszteni. Valahogy úgy, amilyen szemrebbenés nélkül kötnek kötelet Kínában a sikkasztók nyakába, valahogy úgy, amilyen szemrebbenés és lelkiismeret-furdalás nélkül intézi el egy anime hős a tolvajokat is, mert azok az emberek, kiknek egyetlen célja az életben, hogy elvegyék, vagy lerombolják, amit más kemény MUNKÁVAL felépít, és ez által életeket tesznek tönkre nem érdemlik meg azt, hogy az élők között járjanak és mérgezzék ezt a világot.

Nem érdemlik az életet az uzsorások, a lakásmaffia tagjai, a kegyetlen behajtó emberek, a bankoknak álcázott legális, állam által szentesített és támogatott rablóbandák vezérei, és attól tartok, hogy senki, akinek egyetlen bevételi forrása az, amit másoktól (olyan emberektől, kik megdolgoztak érte, tehát megérdemlik) elvesz.

„Light”

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Homage to Péter Farkas

 

Az a baj, hogy csak akkor tudok írni, amikor igazán kell, amikor igazán szükségem van arra, hogy valamit ideüvöltsek. Ezért van az, hogy már akkor akartam írni a magyar Michael Scofieldről, a pofátlan, zseniális és tökös zseniről, aki az ítélet kihirdetése előtt kurvára kisétált a bíróságról, amikor megtette - de lusta voltam, biztosan éppen szívtam és önző vágyaimat elégítettem ki  ahelyett, hogy áradozzak és leírjam ezerszer, hogy SZÉP VOLT FARKAS PÉTER, TE VAGY A KIRÁLY, TE VAGY A KIRÁLY.

Ez valahol olyan karmikus egyébként. Egész életemben három „híres emberrel” találkoztam személyesen.

Trokán Péter (János) élőben etette kislányát fagyival a Város Ligetben, és élőben is pont úgy nézett ki, mint a Szomszédokban, szóval..

A másodikra nem emlékszem, pedig előbb még esküszöm eszemben volt, de valószínűleg nem lehetett túl emlékezetes élmény, ha mégis így nem jut eszembe hirtelen, pont, amikor kéne, és a „legjobb” hogy ez nem pózolás, hanem tényleg fogalmam sincs, ki a faszra gondoltam, de az tuti, hogy nem Tamás Gáspár Miklósra, és Katona Lászlóra (gyk: utóbbi nem párt, hanem az Akela tagja) akiknek a postáját kezeltem és kiadtam a postán.

A harmadik Farkas Péter volt.

Nem sokkal Barcelona után, ő vidáman, jókedvűen integetett nekünk, hogy sziasztok srácok. Csak nekünk. Voltunk vagy tíz, maximum tíz évesek, és BVSC úszótáborosként (mert akkor, mikor én gyerek voltam, még ilyen is volt ám, és bizony mondom megfizethető volt:) boldogan, önfeledten integettünk vissza. Mert azért mindenkinek olimpiai bajnok nem integet.

Mikor Péter lelépett a bíróságról már javában szívtam, spanglit is a tiszteletére persze. Nem azért, mert, hogy a fű miatt került bajba. Szó szerint a népi hősökhöz (is ) méltó tökösség, pimaszság vonzott benne, mert azért mindenki nem mer lelépni mielőtt elítélik, nem bizony, sőt. Ő mert, és nyert, és abban a pillanatban, amikor kisétált a Bíróságról, ugyanúgy (sőt jobban) szerettem őt, mint gyerekkoromban, mikor integetett nekem és mosolygott rám. Még sokkal jobban is.

Most pedig indokolatlanul soknak érzem a hét évet. Most tényleg…szaros kis fű miatt, amikor tíz-tizenöt év után a gyilkosok szabadulnak?

Szóval (ez most nem fog logikusan következni az eddig elmondottakból, de) KURVA ANYÁD MAGYAR JOGREND.

Epilógus

Most jut eszembe, hogy Rogán Antal volt a harmadik. Volt barátnőm házában lakott és véletlenül futottam vele össze a lépcsőházban 2006 tavaszán, az akkori választások hajnala előtt. Le kellett volna fejelnem legalább, kiverni egy-két fogát, megkérdezni tőle, hogy sokat eszik-e a vizsla, de ő kedvesen rám mosolygott és maga elé engedett az ajtónál, ezért csak egy undorodó fintorral „aláztam meg” őt. Vicces, hogy ma már nem menekülne, pedig sokkal kevésbé gyűlölöm, mint mondjuk akkor, mert sokkal "elméletibb" ember lettem, mint mondjuk akkor volam. De ez mellékszál. Nagy kár Farkas Péterért, ez a lényeg, ez, amit nem szeretnék elhomályosítani semmilyen ostoba szómenéssel. ÉLJEN PÉTER!

 

 

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Rekviem, örök búcsú egy nagy játékostól, ennyi és kész, meg ilyenek

Lehetnék okosabb is annál, hogy ilyesmiről írjak, elvégre is nem egy korábbi bejegyzésemet még önmagam előtt is szégyellem, és szinte már most biztos vagyok abban, hogy a nem is olyan távoli jövőben ilyen bejegyzés lesz majd ez is, de, ahogy egy bölcs marxista azt egyszer kifejtette nekem, ( :) ) végül is a blogon mindezt az ember úgy is „névtelenül” teszi. Meg, aki „én-blogot” vezet, minden bizonnyal azért csinálja, hogy gyógyítsa önmagát, mert, ha valamit leírunk, azzal egyben el is távolítjuk önmagunktól a problémát magát. (Ezzel persze nem feltétlenül értek egyet, de azt elismerem, hogy az állítás elég erős valóság alapon áll.) Az írás segít átlátni és gondolni mindent, bár, ami a saját írásaimat illeti (és ezt már tudom, hogy említettem) sokszor írás közben úgy érzem magam, mintha sugárban okádnék. Rajzolni más, és tényleg mindenkit, aki azt hiszi, hogy neki „nincs hozzá érzéke” meg „tehetsége,” csak biztatni tudok arra, hogy gyakoroljon, rajzolgasson, élje át azt a varázslatot, amit nekem is sikerült. Januárban még úgy rajzoltam, mint egy alsó tagozatos gyerek, most pedig nincs olyan emberi arc, ami „elkészítésének” ne mernék nekilátni, tényleg fantasztikus és leírhatatlan érzés, ahogy vonalakat húzol, árnyékolgatsz, radírozol, és egyszer csak hopp, visszanéz rád a rajzlapról az, akinek arcát papírra akartad vetni.

*

Tegnap megint Barca meccset néztem, és mint ilyenkor mindig, lélekben újra visszatértem Barcelona utcáira. Még az a kis boltocska is eszembe jutott, ahová véletlenül tévedtem be, és egy egész bejegyzést szerettem volna szánni neki, annyira megfogott. Tessék elképzelni egy boltot, ahol nem árulnak semmit, úgy értem semmi olyasmit, ami használható valami értelmes dologra, (na jó, slagot árultak, zöldet, de esküszöm ez volt az egyetlen olyan tárgy, ami jó volt valamilyen cselekvés végrehajtására) a tulajdonos pedig egy kínai házaspár, aki mosolyogva nézegeti éppen kislánya rajzait, le sem szarva engem, a bamba vevőt, akinek minden bizonnyal az arcára van írva, hogy pusztán elbűvölt és kissé megzavarodott turista.

A bolt ott volt egyébként az Argentin Köztársaság Útja környékén, valahol ott, ahol el kell indulni felfelé, a Güell Park felé. Minden bizonnyal nem találnék vissza, de amint visszatértem Barcelonába, nem fogok nyugodni addig, amíg meg nem találom, és nem veszek valami használhatatlan kis szirszart. Nagyon szimpatikus volt az a házaspár, nagyon szép és aranyos az a kislány, valamiből meg kell élniük, belőlem, a bamba és elbűvölt turistából kell megélniük, és, ha visszatértem Barcelonába, mint bamba és elbűvölt bevándorló meg is fognak élni belőlem, erre megesküszöm.

*

Ott van aztán Henry, a tizennégyes számú mez büszke tulajdonosa. Neki is külön bejegyzést szenteltem, de igazából annyit sem érdemel, hogy külön bejegyzés foglalkozzon vele, egy magyar anarchista blogján. Ki nem állhattam, amíg csak a francia válogatottban és az Arsenalban láttam rúgni a labdát, aztán volt tavaly egy jó szezonja a Barcában, és persze megszerettem, igazán és őszintén kedveltem, mint nagyszerű futballistát, aki méltó társa elöl egy Messinek és egy Eto’o-nak.

Hogy a Francia – Ír VB selejtezőn pontosan mit tett, azt most nem részletezném, mert úgy is mindenki tudja, még talán az is, aki egyébként sohasem néz focit.

Sokat gondolkodtam azóta rajta. Hogy ő, hogyan látja. Megérte? Hiába van ott hazája a VB-n neki köszönhetően, mégis egyetlen gusztustalan sportszerűtlenség, egyetlen undorító mozdulat, és egy életre kiírta magát a futballvilágból. Ha én lennék La Porta, vagy Guardiola, Henry bizony nem kapna több játéklehetőséget a Barcelonában, így gondoltam, és így gondolom most is, mint szurkoló. De a valóság az más, úgy gondolom, hogy ők ketten az a két ember, akiknek mindek előtt a Klubot kell szem előtt tartaniuk, és, ha ők úgy gondolják, hogy a Barcelonának szüksége van egy Henry játékára ahhoz, hogy legyőzze ellenfeleit, akkor játszatni kell őt, még akkor is, ha történetesen gusztustalanabb dolgot játékos nem igen tett nála, ki tudja mióta.

*

Elkalandoztam ám, mert Róla szerettem volna írni, illetve persze magamról, arról, hogy még harminc sem vagyok és máris meglegyintett az impotencia szele, arról, hogy kapcsolatunkból akár (talán) lehetett is volna valami, ha képes vagyok összeszedni magam, és vad szenvedéllyel kefélni, mint az állat, úgy, mint régen, mondjuk négy-öt évvel ezelőtt. Magyaráztam mindezt ezerféleképpen. Sok-sok-sok beszívás, rossz vérkeringés, lelki okok, teljesítménykényszer, túl nagy stressz, de attól a tény, hogy, amikor kellett, akkor nem tudtam odatenni magamat, csak feküdtem, mint egy darab szar, az bizony tény marad.

Röhej és vicc az egész igazából, mert mindig úgy szól a fáma, hogy a férfiakat csak a szex érdekli, a nők pedig ezzel szemben akarják úgymond a „lelki dolgokat,” a törődést, azt, hogy valaki végre figyeljen rájuk, ehhez képest nálunk pont fordítva volt minden - ő volt az, aki „őrülten kívánt” engem, én pedig sokkal jobban vágytam egy kibaszott ölelésre, amiből érzem, hogy szeretnek, pár kedves szóra, amit megnyugtat, segít kiheverni a napot, meg ilyenek. Nem mellesleg, valamiért azt hittem, hogy majd ő lesz az igazi. És pont ezért. Pont ezért, mert elkezdtem igazán belészeretni, mert nem akartam elveszíteni, nem tudtam feloldódni a jelenlétében (az ágyban főleg) sehogyan sem. Ez is az én hibám.

Azt hiszem, nekem a szexben szükségem van valami „mocsokra,” különben képtelen vagyok felizgulni, úgy járok, mint Vele, kire egyszerűen nem tudtam egy ribancként, egy darab húsként tekinteni, akinek meg kell adnom, ami „jár neki.” Szeretni akartam, vigyázni rá, megóvni mindentől, amitől csak lehet. Itt (is) basztam el.

*

Volt egy este. A névnapját ünnepeltük. Rühellem a névnapokat. Úgy értem, nem tartom őket igazi ünnepnek. Szerintem a névnap csak egy újabb ürügy arra, hogy az embert zaklassa saját családja hogy összejöjjön a família. Nem igazi ünnep, mint mondjuk a születésnap, vagy a karácsony.

Berúgott, kiborult.

Szar családi háttér, két báty és egy anya, aki előszeretettel varrja minden gondját, szarját az ő nyakába. Ott bőgött a WC-n, és a barátai (egyik bátyja volt nője, és a srác, akin keresztül megismertem) figyelmeztettek, hogy hagyjam őt magára. Meg kellett volna fogadnom, akkor is éreztem, mert rossz volt az előérzetem, de képtelen voltam. Egyáltalán…ki az, aki képes lenne egy lányt, akit szeret, otthagyni, hogy fetrengjen önmagában, hogy bőgjön, szenvedjen? Ki az, akiben nem él az ösztönös vágy, hogy segítő kezet nyújtson, ahogyan Light tette a Death Note openingjében Misának? Csak én vagyok az a hülye, aki magát anime hősnek képzeli, odamegy és megpróbál segíteni, átölelni, vigasztalni, akkor is, amikor mások, akik jobban ismerik a Lányt, azt mondják, hogy NE?!

Csak én? Én, baszdmeg, én.

 

*

Rosszkor, rossz helyen, mint általában.

Ő is kért, hogy hagyjam, de józanabbul és kevésbé szentimentálisabban sem fogtam volna fel, hogy tényleg magára kell hagyni, mert az ölelés és a kedves szavak, annyit sem érnek, mint puha faszom, akkor, amikor ő kemény faszt akar.

*

A lényegen mindez akkor sem változtat. A lényeg pedig, hogy képtelen voltam, lettem a szexre. Ez az igazi oka annak, hogy nem szívok, pedig most őszintén magamba nézve sokkal mélyebbre nyúlnak vissza egész bizonyos értelemben véve szánalmas és nevetséges kudarcomnak a gyökerei, és nem sokat segít, hogy a valóságban nem vagyok (teljesen) impotens, csak akkor, amikor leginkább kellene, hogy ne legyek az.

*

Jelenleg tehát ott tartok, hogy nem ismerkedem, mert nem merek. Nem is szívok, mert nem merek. Ülök itthon, és, ha nagyon elunom magam kiverem és/vagy berúgok. Mert a Nő és a Fű is hiányzik. A pia nem pótolja egyiket sem, de a semminél és a „nézünk ki a fejünkből” állapotnál azért mégiscsak sokkal jobb. Lukács Laci szavaival élve, a „történet vége, ennyi és kész.” Nincs katarzis, nem érzem, hogy bármilyen problémát is eltávolítottam volna magamtól, már most szégyellem ezt az egész bejegyzést és semmilyen fényt sem látok az alagút végén. Valamiért mégis muszáj volt leírnom.

Furcsa lény az ember.

Pontszám:

 

 

5 (1)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Csak azért, hogy megtörjem a számomra nyomasztó csendet

A második gimnáziumban, ahol külső körülmények kényszere miatt meg kellett fordulnom, irodalom tanárnőmnek szép arca volt és hatalmas melle. Persze nem csak ezért szerettem, hanem, mert tényleg érdekessé tette számomra az irodalmat, szeretett, bátorított, irodalom versenyre küldött, és érdeklődve olvasta verseim.

Kevés emberrel találkoztam, akinek életében ne lett volna legalább egy rövid időszak, amikor is próbálkozott a „költészettel,” verseket írt, tűrhetőket, jókat és persze értékelhetetleneket. Az én életemben két ilyen hosszabb időszak volt. Az egyik tizennyolc-tizenkilenc évesen köszöntött rám, amikor végzős voltam a gimiben, a másik pedig akkor, amikor egy-két évvel ezelőtt újra felfedeztem magamnak a még fiatal gimnazistaként megismert és szeretett Majakovszkijt.

Mai fejjel persze a gimnáziumban írt verseim vállalhatatlanok, még önmagam előtt is, nem hogy más előtt, amiket pedig Majak hatására írtam, nem sokkal jobbak, de legalább nem szégyellem magam magam előtt, miközben olvasom őket.

Kevés dologban vagyok maximalista, de a vers az ilyen. Ha már valaki verset ír, az lehetőleg tényleg legyen jó, ne olyan, mint száz másik, és főleg, ha valaki arról ír verset, hogy a rajztanár (Tibi bácsi) szereti a csokit, akkor azt lehetőleg ne olvassa fel az egész osztály és a rajztanár előtt, és lehetőleg ne nevezze versnek, mert nem az, csak valami szánalmas szar, amit meg kellene vele etetni..

Csillagokat nézel, szép csillagom. Ég ha lehetnék

két szemedet nézném csillagom ezreivel

Szabó Lőrinc fordította és elvileg Platón írta. Egy szerelmes vers válogatásban akadtam rá, és igazán megdöbbentem, mert sose gondoltam volna, hogy szegény Platón tett bármi értelmeset is az életében az ideális állam és az ideatan ostobaságai mellett. Számomra mindenesetre itt kezdődik a költészet.

Valaha egyébként tudatosan készültem arra, hogy én majd nagy költő leszek. (Mert ugyebár a kicsinek mi értelme? Ki az vajon, aki Szabolcska Mihály szeretne lenni és nem Ady Endre?) Most pedig lassan harminc évesen egy kezemen is meg tudnám számolni azokat a verseket, amiket nem érzek gáznak. Egyet, a legjobbat, „költészetem” csúcsát most felrakom ide, a régi idők emlékére.

Óda a dílerhez

(Százezer éves regény)

Ha nem csap le a halálbrigád

Minden zacskónyi gyönyörre

Ő mosolyogva füvet árul

Megkorbácsolva és gyötörve

Krisztus teste sem volt soványabb

De én, mint gonosz szellemeket

Otthonomtól messze űzöm

A keresztény prófétákat

Szóval az ő teste sovány

Arca szebb sok száz női arcnál

Mosolyában ott a nagyság

Az emberi szellem, a munkásosztály

Az ő szemüvege a legszebb

Fekete szemüvegek királya

Sem Jézus, sem a papja nem kell

Ő a lakótelep messiása

 

Léptem csendes, ha nála járok

Kopogásom halk és szerény

Ketten vagyunk a főszereplők

Ami körülvesz, ősi regény

Százezer év is eltelt tán az óta

Hogy először indult el valaki drogért

Azóta fizetünk élettel örömmel

Növényért, gombáért, vagy porért

Csak a táj más kicsit, talán szürkébb

Néha, vagy sokszor kínoz és fojt

De a vásárló és a kereskedő

Pont olyan, amilyen mindig is volt

Gyönyörű (és félelmetes.)

 

Szóval ennyi. Ezen sem ártana még dolgozgatni kicsit, mindent egybevetve mégis azt hiszem ennél jobb verset nem írtam sosem.

De itt egy másik, miért ne? Ez már kicsit közhelyesebb, enyhe Ady utánérzés ráadásul. Címe sincs.

Mint szerelmet, álmot, betegséget

Ölelésembe rejtenélek

Ha zuhannunk kell, azt se bánom

Bukásod legyen az én bukásom

R.-nek mondjuk tetszett ez is, és az előző is. Nem a verseimen múlott, hogy végül egyik exével jött össze helyettem. (Már, ha jól értelmeztem, amit legutóbb a hideg utcán mondott.) Nem tudom mi az érdekesebb egyébként. Az, ahogyan nem érzek fájdalmat a kezdetben sokat ígérő, de végül beteljesületlen szerelem miatt, vagy az, hogy a kezdetektől fogva, ami félresikerülhetett, az félre is sikerült kettőnk „kapcsolatában.”

Elvben nem hiszek a jóslatokban, de most tényszerűen meg kell állapítanom, hogy, amit eddig jósoltak nekem, az mindig bejött.

- Meg fogom találni a szerelmet jövőre? – kérdeztem tavaly.

Zita valamit babrált a kártyákkal, aztán furán vonta össze a szemöldökét, és ismét a kártyákra meredt. Arcán látszott, hogy újra és újra értelmezni próbálja őket.

- Igen, de…olyan furcsa. Valami nem fog stimmelni. Akárhogy is, szerencsétlen szerelem lesz.

Valami ilyesmit mondott. Az lett. Elárulva érezhetném magam, de ez a sorsszerűség most megnyugtat. Ha hinnék Istenben, úgy, ahogyan mások hinni szoktak, most még talán boldog is lennék, mert meg lett az ő akarata.

Egyébként elvonatkoztatva ettől az esettől, szerintem nem szabad elfogadni a sorsunkat és nem szabad belenyugodni semmibe. De mielőtt végleg elkalandozom, kimegyek a konyhába és felrakom a tűzhelyre a húslevest. Beteg vagyok és mivel, ahogyan mások, úgy én sem szeretek beteg lenni - a betegséget le kell győzni. Ez most a legfontosabb.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Return to dreams

 

Igazából azt hiszem kamuztam. Hiába idéztem Para-Kovácsot, azt a szerencsétlen beteg faszt, akit néha annyira önmagamnak érzek és annyira kimondja helyettem, amit gondolok, hogy akár apám is lehetne, gondoltam öngyilkosságra, sokat. Persze nem arra, hogy megteszem, hogy most teszem meg, de az megfordult a fejemben, hogy talán majd egyszer, amikor tényleg nem lesz kiút, amikor nem lesz ennyi sem, mint amennyi most van. Illetve leginkább csak az járt az agyamban, hogy mennyire megértem azokat, akik megteszik, mennyire érzem azt az érzést, amit ők éreznek, amikor megteszik, csak saját hangulatomat kell felturbózni egy kicsit, hozzáadni még pár zsáknyi reménytelenséget, és máris kész az ember, aki a katolikus egyház útmutatása szerint Isten ellensége, csak mert lépni és tenni mer.

 

Az mondjuk ad némi elégtételt, hogy a negyedik és ötödik század keresztényei hiába vágták gőgösen a pogányok arcába, hogy az isteneik halottak, most alig másfél évezreddel később mégis büszke pogányként lakmározom a keresztény isten hullájából. A legfinomabb a szeme, amivel már nem lát a szívembe, na jó, legyünk materialisták és mondjuk azt, hogy nem lát az agyamba, halvány lila fingja nincs arról, hogy mi a retkes picsa az agyhullám, meg a molekula, nem tud semmit, mert halott, de még, ha élne is, akkor is megragadt volna azon a szinten, hogy a kőtábla, Jézus, meg a manna a civilizáció csúcsa, a föld pedig olyan lapos, mint egy szerencsétlen anorexiás kurva. Talán már csak Krisna az, aki szánalmasabb és ijesztőbb ennél a sötétségnél, de rá szót vesztegetni sem érdemes, mert Európa pont úgy hányja ki magából, ahogyan azt a magevő, kék fasz megérdemli.

 

Az elmúlt egy hónap különben legalább arra jó volt, hogy leszámoljak jónéhány alapvető mítosszal. Például barátaim egybehangzó véleménye ellenére semmivel sem jobb a közérzetem, amióta már álmomban sem tépek be, csak tétova arccal és minden bizonnyal szomorú szemekkel nézem a fűvel teli zacskót. Egyedül teljesen tiszta tudatommal és a régi, mindennapi, megszokássá vált, kellemes tompaság távollétével vigasztalódhatok, de ez meg nem lelki dolog, mert a lélek nem boldog attól, hogy az elme tiszta, gyors és naprakész - íme a bizonyíték, hogy a tudat nem egyenlő a lélekkel; előbbi hiába boldog, utóbbi attól még unatkozik és depressziós.

 

Az álmok visszatérése egyébként nem tölt el túl sok örömmel. Amíg szívtam szinte nem álmodtam soha, most pedig folyamatosan és megállás nélkül, és álmaim vagy nem egyebek a szar hétköznapok folytatásánál és továbbgondolásánál, vagy teljesen értékelhetetlen faszságok, mondjuk gyúrok a Garay piaccal szemben lévő házban, játék pisztolynak látszó, de nagyon is igazi fegyverrel mászkálok, egy szál pólóban és boxeralsóban a hóban. Kurvára fázom persze, de kemény gengszter vagyok és a kemény gengszterek nem fáznak, főleg nem akkor, ha öregasszonyokra vadásznak.

Felemelem a fegyvert, hogy öljek, és ekkor kiderül, hogy a rusnya öregasszony valójában gyönyörű fiatal lány.

- Látod hülye picsa, majdnem az álcád lett a veszted, - jegyzem meg és persze megkegyelmezek, aztán visszamegyek gyúrni, mert továbbra is hó van mindenütt, én pedig továbbra is kibaszottul fázom.

 

Nem érdemes álmodni. Én mondom, semmi értelme az egésznek.

 

*

 

Még gyerek voltam, olyan szomorú szemű kisfiú, hogy regényhős is lehetett volna belőlem, amikor átéltem a legvalóságosabb álmot, amit valaha átéltem, mára mégis csak halovány emléke maradt, valami meglehetősen homályos benyomásféle, amit most itt álmatlan éjszakai műszak közben, fájó fejjel és másnaposan, a neon szintetikus fényénél meglehetősen nehezemre esik felidézni.

Az biztos, hogy a Pokolban jártam. Nagy gödör, körben sötétség, miközben gyönyörű, fekete hajú lány állt meztelenül előttem. Láthatatlan kötelek tartották, feszítették, majdnem úgy, ahogyan annak idején Krisztust feszítették keresztre. Elég volt ránéznem és tudtam, hogy boszorkány, talán gonosz is, de mindenképpen boszorkány és mindenképpen gyönyörű.

Rám nézett, és bár nem láttam kik és hogyan, de tudtam, hogy kínozzák, de most jobban belegondolva ezt csak most írom, mert valójában csak onnan jöttem rá, hogy kínozzák szegényt, hogy rám nézett és sikítani kezdett, pont úgy, mint akinek nagyon fáj, és, mint aki nagyon fél, mint, aki retteg.

Nem létezik emberi szó arra a sikításra, ami talán inkább visítás volt, sok mindenre van, de erre nincs, úgy sikított, és mintha eggyé vált volna velem, ott volt a koponyám alatt, az agyamban, pillanatról pillanatra hangosabban és fájdalmasabban. Ha nem ébredek fel levegőért kapkodva szétrobbantja az agyamat belülről, akaratlanul is meggyilkol még az előtt, hogy öntudatra ébresztenek a hormonok.  

 

Hogy ez után az álom után sem lettem keresztény az talán az apai örökség. Ha így van, ez az egyetlen dolog, ami igazán értelmet ad annak, hogy az apám az apám, ha valaminek örülök, amit tőle örököltem az nem más, mint az a fajta józan hitetlenség, amivel ő rendelkezik, bár pontosabb lennék, ha azt mondanám, hogy apám dacos és agresszív ateizmusa alakult át bennem az évek alatt józan hitetlenséggé.

 

Más kérdés, hogy talán már akkor is úgy gondoltam, ahogyan most, hogy nincs olyan bűn, ami ilyen büntetést érdemel, és, ha van isten, aki nem méltó imádatra, akkor az pont az, aki kedvéért, akinek rendelése szerint ilyen kegyetlenül megkínoznak egy olyan lányt, mint ő..

 

Most, ahogyan erre az álomra, és főleg arra a lányra visszagondolok, ismételten csodálkoznom kell azon, hogyan lehet, hogy sohasem hittem a Pokolban, még gyerekként sem, mégis a legvalóságosabb álmom közben ott jártam, és eggyé váltam, ha nem is a gyönyörű boszorkánnyal, de sikolyával mindenképpen?

Most valamiért szeretném azt hinni, hogy ő voltam én, és ahogyan próbálom felidézni gyönyörű arcát, mintha magamat látnám. Ilyen lehettem egy előző életben, gyönyörű, törékeny és fiatal, lány, boszorkány. Ha van következő élet, akkor majd újra ő leszek, ő lehetek én, vagy inkább az leszek, aki mindig is voltam, egy lány a sok közül, egy lány, aki igazán különleges.

Minden bizonnyal csak büntetés a férfi test, amiben most át kell vészelnem egy életet. Folytatása annak a kínzásnak, ami abban a sötét veremben kezdődött, amit kisfiúként Pokolnak hittem, csak, mert nem volt rá más szavam. De a Pokol nem lehetett. Mert a Pokol nem létezik.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Felébredsz reggel, rohansz be a gyárba

Izgatottan vár rád a bélyegzőkártya

Jó reggelt kívánok, én vagyok a proli

Elkéstem egy kicsit, mert későn jött a troli

 

Lenin körút

 

*

 

„Csak sorakoztak a szemét napok, de mégsem gondoltam öngyilkosságra. Arra igen, hogy megölök valakit..”

 

Para

 

*

 

Főnököm főnökének lététre képes volt hajnalban kelni és bejönni vidékről, hogy megnézze, bent vagyunk-e öt óra ötven perckor. Nem voltunk. Pontban hatkor érkeztem, a többiek meg körülbelül három perccel előttem. Kollegám viccesen megjegyezte, hogy fránya BKV, de nekem semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy tíz perc késés miatt magyarázkodjak egy seggfejnek. Alig bírtam palástolni az undort, miközben kezet fogtam vele. Minden bizonnyal nem is sikerült, de igazából nem érdekel.

Hogy „bűnömre” még egy lapáttal rátegyek, direkt vadítóan vörös CCCP-s Adidas felsőmben feszítettem előtte. Mert főnököm főnöke hülye fasiszta. Nem csak olyan lightosan, álszent fideszes módon, hanem véres szájúan és ostobán.

Rosszkor vagyok, rossz helyen.

 

*

 

Három idegenként vegetálunk egymás mellett évek óta.

Apám vajon kikkel és miről beszélget minden este cseten? Szexről? Vagy fociról, mint velem szokott?

Anyám depressziós, amennyire meg tudom ítélni. Pótcselekvésekkel enyhít a monotónián. Egy koszos lakás, egy lerobbant lakás, egy beteg irodai környezet, egy férj, kinek csak a lába látszik ki az ajtófélfa, meg feje a laptop mögül, meg egy fiú, aki…ki tudja, hogy milyennek lát? Nem fogom megkérdezni tőle.

 

*

 

Tényleg nem tűnt fel nekik vajon az elmúlt öt év, ami nagy részét kábulattal töltöttem? Ha tényleg nem, nem bánom. Sokkal rosszabb lett volna, ha aggódnak, ha elvonóval, pszichológussal, meg hasonlókkal baszogatnak akkor, amikor nem is akarom abbahagyni, főleg annak tükrében, hogy hetek óta teljesen „tiszta” vagyok, magamtól, mert így akartam.

 

*

 

Csak nézett rám azokkal a gyönyörű szemekkel, mint, aki tényleg meg van ijedve attól, amit tesz.

- Szegénykém! – mondta hirtelen. – Mindig csak összetöröm a szívedet..

És hirtelen átölelt, szinte hisztérikusan, kétségbeesetten, olyan erővel szorított magához, mint előtte soha, mint előtte soha senki, pedig minden bizonnyal szerettek már nála jobban, ő ezzel az egyetlen mozdulatával mégis überelte valamennyi előző kapcsolatomat. Azt hiszem akkor, abban a pillanatban jobban szerettem őt, mint előtte bárkit, de meglehet, csak azért írom mindezt, mert a régi szerelmek emléke megfakult, félig tán tudatosan, de leginkább minden bizonnyal tudattalanul temettem el magamban őket, hogy ne fájjon, hogy már nincsenek.

 

*

 

Volt, ki leginkább külsejével varázsolt el. Baba arc, szőke haj, vékony test. Nem csak az osztály, de minimum az egész évfolyam legjobb nője volt. Még szinte ma is hihetetlen, hogy négy és fél éven keresztül részesülhettem abból a csodából, ami ő (volt.)

Volt, kiben a kurvát láttam meg.

Egy beteg állat házibuliján ismertem meg őt, ki egy alkalommal arra kért bennünket, hogy hugyozzuk mellbe, mégis örökre kitiltott a „kecójából,” mikor kiderült, hogy nem a FIDESZ-re szavaztam 2002-ben.

Tök részegen döglöttem a pincében, mikor felém hajolt és kedvesen megkért, hogy ugyan menjek már innen, mert dugni akar az új pasijával. Mentem onnan. Este aztán, mikor már majdnem józan voltam, átöltözött előttem, olyan mozdulatokkal, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna meztelenre vetkőzni vadidegen pasik előtt. Karnyújtásnyira volt tőlem az a fiatal, kívánatos, hófehér meztelen test, a csupaszságtól szinte fénylő pina, amihez nem érhetek hozzá. Nagyon berúgtam aznap este. Hülye kis kurva volt - azonnal beleszerettem.

Fél évvel később összehoztak bennünket. Az ő legjobb barátnője és az én nagyon jó barátom, kik nem mellesleg együtt jártak. Szerencsém volt. Őt nélkülük nem kaptam volna meg soha.

 

*

 

Ő volt az is, ki végül rábeszélt arra, hogy az igénytelen kocsmázás helyett szívjunk inkább. Sokat kellett rágnia a fülemet, mert tizenévesen volt néhány elég kellemetlen élményem a zölddel, halálfélelem, beteg parák, meg minden, ami kell, végül aztán „megadtam” magam - így kezdődött.

 

*

 

Nem sokkal később lelépett egy betegesen rendmániás dagadt fasszal, kinek volt lakása, kocsija, meg jól fizető állása is. (Igaza volt. Abból a szempontból mindenképpen, hogy én soha nem tudtam volna azt a biztonságot megadni neki, mint ő, főleg, mert azokban az években éppen minimálbéren tengődtem egy szemét alapítványnál. Szexizmus, vagy nem, de normál, tipikus női reakció és döntés volt az övé. Pont ezért nem haragszom. „Erősebb kutya baszik,” a mi társadalmunkban pedig a pénz és az egzisztencia egyenlő az erővel, nem pedig más.) Korábbi kívánatos teste hamarosan a múlté lett, köszönhetően a nem kevés felszedett kilónak, ami új faszija mellett rakódott rá. Aztán lehúzott fűvel. Egy grammot kért kölcsön, én pedig igaz, hogy nem túl kedvesen, és igaz, hogy húzva a számat, de adtam neki legalább másfelet. Hetekkel később visszahozta nekem a legkisebb „egy gramm” füvet, amit valaha láttam.

Ez volt az igazi árulás. Ez volt az, amit nem bocsátottam meg, bár haragot már nem érzek egyáltalán. Mindenesetre ő az egyetlen volt barátnőm, akivel ma már nem beszélek és, aki egyáltalán nem érdekel.

 

*

 

Az elmúlt öv év, ami utána következett, leszámítva egy rövid, bár hosszúnak tűnő nyolc hónapos időszakot, amit viszonylag jó párkapcsolatban töltöttem, és amibe egy csodálatos barcelonai út is beletartozott, javarészt magányosan és boldogtalanul telt el, mondhatni nagy rakás szar volt. Többek között azért, mert volt év, mikor csak akkor volt szexuális életem, amikor magamhoz nyúltam, vagy, amikor fizettem érte, hogy legyen.

Hiába vetették meg elvtársaim a lehető legmélységesebben a prostitúciót, én bizony nem vagyok ellensége a legősibb mesterségnek, már csak azért sem, mert egyrészt rajtam sokat segített, másrészt, mert mindig csak a „rossz lányok” voltak azok, akik igazán meg tudták mozgatni a fantáziámat. Ők izgattak fel, bennük éreztem meg az emberi lélek nagyságát. Már a gimnáziumban is szinte istennőként imádtam valamennyi olcsó és könnyen kapható feszülő nadrágos, magastalpú cipős, agyonfestett kis picsát. Mindig azt hittem, hogy ezzel viszonylag egyedül, hogy különleges vagyok, míg aztán Jung professzor rá nem ébresztett arra, hogy ez utóbbi volt életem egyik legnagyobb tévedése, mert nem vagyok egyedül.

 

*

 

De kurvára elkalandoztam, valójában ugyanis egyáltalán nem ezen jár az agyam mostanában, hanem azon, hogy mi volt a fű szerepe az elmúlt öv évben? Kapaszkodó volt, jó barát, ki gondoskodott arról, hogy jól érezzem magam akkor is, amikor egyébként semmi okom nem lenne rá, hogy jól érezzem magam, vagy mindez pusztán a felszín és valójában éppen gátolt abban, hogy normális értelemben vett életem legyen?

Azt hiszem ostoba lennék, és semmit nem tanultam volna saját múltamból, ha egyértelműen állást foglalnék egyik, vagy másik válasz mellett. Az igazság az, hogy egyszerre volt mind a kettő. A legjobb barát és a legnagyobb akadály, ami talán valaha elém került.

 

*

 

Semmi baj nem lett volna belőle, ha tudok mértéket tartani, ahogyan sok más ember, ki néha ugyan betép és jól érzi magát, (sokkal jobban, mint ki csaknem minden nap szív) mégsem a zöldségről szól az élete, hanem valami teljesen másról, amit az egyszerűség kedvéért leginkább önmegvalósításnak, vagy az igazi boldogság keresésének mondanék.

 

 *

 

Mert mi más lenne az élet értelme, ha nem pont az, hogy boldogok legyünk?

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

„Néha ilyen is kell”

 

Mivel megítélésem szerint túl sokat és túl látványosan szenvedtem már ezen a blogon, most kis kárpótlásként álljon itt egy rövid vicces, (tudom nem olyan nagy poén, de én annyiszor röhögöm magam halálra rajta, ahányszor látom) meg egy kicsit hosszabb, ééés…nem is tudom milyen videó. Mondjuk, hogy tündéri.:)

 

Nyilván fogok még róla említést tenni, de még a hangsúlyt is imádom, amivel Brian beszél, és persze, ha Peter Griffin nem lenne olyan, amilyen (csak Brianre való tekintettel nem írom, hogy retardált, mert az egyik részben nagyon kiakadt ezen, mellesleg az olyan megható, szép rész is volt..

- Hogy meri, ezt mondani! – kelt ki magából, mikor a drogelvonón a pszichológusnő retardáltnak nevezte a Griffin család fejét. – Peter a legjobb barátom, szeretett, befogadott engem a családjába, stb..

Még Peter is elérzékenyült.

- Tudod Brian, - mondta, - az ilyen pillanatokban sajnálom, hogy jó ötven évvel korábban fogsz meghalni, mint én..) maga a sorozat sem lenne olyan, amilyen. Erre pedig nincsenek is szavak. Japán a varázslat országa, az utolsó darabka föld, ami Atlantiszból megmaradt.:)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Az igazi szopás

 

Épp egy könyvet olvasok Atlantiszról.

Elbaszta a kedvem rendesen.

Azt gyerekkorom (a „nagy Daniken” könyvei) óta tudom, hogy, amit nekünk történelem címszó alatt tanítanak, faszság, hazugság, akadémikusok összeesküvése, de most szembesültem először igazán azzal, hogy mit is veszítettünk. Mi, mindannyian nagyra becsült elvtársak, utódok, vagy szarba sem vett kortársak, bulvárgecik és egyéb torzszülöttek.

Mert valaha a Föld tényleg maga volt a Paradicsom, ahogyan arról az Ószövetség és Hésziodosz, meg valamennyi ősi nép mítosza beszél. Kibaszott, visszahozhatatlan, elveszített aranykor.

Bolygónk forgástengelye, vagy mi még egyenes volt, nem voltak évszakok, eső sem nagyon, pusztán harmat öntözte buja földjeink, miközben az emberek meztelenül jártak vadászva arra, ki nekik rendeltetett. Éhezés a mesében sem létezett, a társadalom könnyed volt és filozofikus, Atlantisz királyai voltak az elsők, kiknek eszébe jutott, hogy milyen fasza dolog is lehet a egyáltalán a világuralom. Győztek is volna, ha nem jön a szupernovaszilánk, (vagy emberi civilizációra irigy gonosz, idegenek fegyvere, de ez csak saját felvetés) ami elpusztítja a Mars és Jupiter között található eredetileg ötödik bolygót, és örökre tönkreteszi a szeretett bolygónkat.

Azóta van tél, azóta van szopás, azóta kell küzdeni az életben maradásért, amióta Atlantisz a múlt, arról nem is beszélve, hogy szegény szerencsétlen emberiségnek olyan megpróbáltatásokat kellett elviselnie az ősi civilizáció pusztulásakor, amihez képest a második világháború és az egész XX. század gyermekmatiné. A legborzasztóbb pedig az egészben, hogy mindez nem költői túlzás, hanem a kegyetlen és kérlelhetetlen valóság.

Talán erősnek, ostobaságnak hangzik, de Atlantiszban mindig is hittem, és, aki nem teljesen vak és tekintélyelvű, meg az ortodox és vitathatatlanul hazudós régészet és történelemtudomány híve, az nem is fog az arcomba röhögni, amikor azt mondom, hogy elkezdett számomra összeállni a kép. Végre! Az igazi történelem képe, amit még jó darabig nem fognak tanítani az iskolákban, pedig, pedig..

 

*

 

Testvérek vagyunk. Együtt szívtunk. Őseink együtt kuporogtak a barlangok és/vagy a bunkerek mélyén, várva, hogy az addig és mostanáig elképzelhetetlen szörnyű kataklizma véget érjen. Aztán együtt bújtunk elő szánalmas rejtekeinkből, és együtt zokogtuk, mikor rájöttünk, hogy virágzó és boldog bolygónk a jég, a fagy, a halál világa lett. Azóta is az.

Egyet felejtettünk el. A legfontosabbat. A világégést, ha csak néhányan is, de együtt éltük túl.

 

*

 

Hamarosan új következik.

Túlélők is lesznek. Talán. Biztos. Talán. Atlantisz azonban elveszett. Tizenegyezer évvel ezelőtt. Örökre.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Rásnak..

 

[Itt valaha egy bejegyzés állt, amit csak egyetlen embernek szántam. Elolvasta, töröltem, ennyi, meg igazából attól parázom, hogy véletlenül rátalál, akiről (többek között) szól, és valamiért úgy érzem az nem lenne jó. Ha hiányzik valakinek, elküldöm, ha nem is fénypostával, de mailben:D]  

 

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

A koffein és a STÁÁZI  

 

„Azok a blogírók, kik nem rendelkeznek a megfelelő műveltséggel és/vagy tisztánlátással ahhoz, hogy megfelelően elemezni és rendszerezni legyenek képesek a külvilág eseményeit, rendszerint saját nyomoronc lelkük nagyító alá vételével fárasztják leghűségesebb olvasóikat.”  

 

(Ugye ez most már majdnem úgy hangzott, mintha igazi idézet lenne egy igazi írótól, pedig én találtam ki hazafelé jövet..)

 

*

 

Hideg volt, és szúnyogok is.

A fogason talált bélelt pufajka, amivel betakartam magam tiszta por volt, amitől köhögni kezdtem, ami meg nem esett jól.

Úgy döntöttem nincs értelme magamra erőltetni az alvást. Visszamásztam inkább a televízió elé, végignézni a Mások életét.

Gyönyörű film. Bár csak pár éves, meg német is, mégis klasszikus.

Minden német film és sorozat egy rakás szar, a Mások élete pedig a kivétel, ami erősíti ezt a szabályt.

Nem áradozom róla. Tessék megnézni.

 

*

 

STÁÁZI után Napló, ha pedig Napló, akkor természetesen melegfelvonulás.

Kezdem a legfontosabbal: Jövőre megyek én is, ha még itthon és életben leszek akkor, és, ha addig nem tiltják be..

Idén is csak azért nem mentem, mert dolgoztam, de, ha már éjszaka és ismétlés, gondoltam megnézem, hogy miből maradtam ki.

A TV2-höz méltóan elfogult, de viszonylag korrekt összefoglaló tanulságos volt.

Látni, ahogyan a legbizonytalanabb állagú alkoholisták és olyan heteroszexuális „nők” üvöltik magukból kikelve, hogy „mocskos buzik, mocskos buzik” akiket az embernek bottal sem lenne kedve megpiszkálni, meg hallani, hogy valamivel konszolidáltabb, de állat arcú nőstények olyasmiket mondanak, hogy „jövőre itten új kormány lészen, be lesztek tiltva a picsába, mind le lesztek csukva, el lesztek takarítva innen.”

 

*

 

Tulajdonképpen nevethetne is az ember, ha nem jutna eszébe, hogy jövőre ezek mind el fognak menni szavazni és mindaz felfogás, (szándékosan nem nevezem világnézetnek) amit ez a borzalmasan igénytelen és ostoba csőcselék (utálom, de sajnos nincs jobb szó rá) képvisel, hatalomra kerül.

Biztosan szép, gyönyörű, piros-fehér-zöld, vagy sokkal inkább vörös-fehér ország lesz, amit majd a mostani romjainak a helyére építenek, nekem viszont már nincs kedvem megvárni.

Igényeimet is lejjebb adtam. Nem Barcelona az egyetlen úti cél. Bármelyik nyugati ország megteszi, ahol nem beszélnek németül, és nincs túlságosan hideg.

Erről azonban már írtam sokat, ezért most csak annyit, hogy a mostani Napló megerősítette abbéli nézetemet, hogyha olyan hülye vagyok, hogy nem lépek le a következő választások előtt az országból, akkor úgy kell nekem, hülye gyerek, feje kerek.  

*

 

Szóval nem tudtam aludni. Talán éppen azért, mert pár napja „tiszta” vagyok.

Egy újpalotai lányka mondta nekem egyszer, hogyha sokáig nem szívsz, már az a flash, hogy nem szívsz. Én most kb. így vagyok a dologgal, tisztaságomat ráadásul nem pénztelenség okozza. Önként vállalt száműzetés mindez, bár valószínűleg nem tart már sokáig, mert tudatmódosítva is unalmas már a legtöbb éjszaka, nélküle azonban még unalmasabb.

Az ilyen több napos, hetes tisztulások alatt (alkoholt sem nagyon iszom) szokott velem megtörténni az a csoda, hogy képes kiütni egy bögre kávé.

Háromszor vágtak meg annak idején általános pszichológiából, de az mintha homályosan rémlene, hogy minden lelki folyamatnak, idegrendszerei alapjai vannak.

Ha mindez igaz, akkor büszkén jelenthetem ki, hogy nem kell tovább keresnem a boldogságot, (ami véleményem szerint az élet értelme) mert végre megtaláltam.

A boldogság kulcsa a KOFFEIN maga.

Mindenkinek ajánlom. Tessék napi rendszerességgel sokat szívni, mondjuk egy-két hónapig, aztán tessék pár nap pihenőt tartani, és reggel bedobni egy bögre kévét ízlés szerinti ízesítéssel.

Szinte azonnal fel fog éledni félálmából a test, és furcsa, felhőtlen boldogság fog elönteni. (Én pl. felkerestem benti gépemen a „Best of Communism” c. mappát, és komcsi indulókat harsogtam teli torokból, hosszú perceken keresztül, de el tudom képzelni, hogy van olyan olvasóm, akire egy tökéletesen célbatalált koffeinbomba nem ilyen hatással lenne, hanem valami mással:)

Különben pedig nulla perc alvás után felhőtlenül boldogan és hihetetlen energiával tekertem hazáig, és mindezek után még ahhoz is volt erőm, hogy a virtuális univerzumot újra beszennyezzem önmagammal.

 

*

 

Még attól is elment a kedvem, hogy svédekkel kötekedjek, mindez pedig kedvező fejlemény a jövendő világforradalom szempontjából, igaz jó darabig nem hiszem, hogy svéd levelezőtárs után nézek..

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Mi vagyunk a vesz-te-sek! Mi vagyunk a vesz-te-sek!

 

Az első válogatott meccs, amit kilenc-tíz évesen végigszenvedtem az volt, amikor Izland 2-1-re lealázott bennünket a Népstadionban.

Nincsenek illúzióim a magyar focival szemben tehát, sosem fogom elfelejteni pl. azt a VB selejtezőt sem, amikor úgy vertek 7-1-re a jugoszlávok itthon, hogy már a tízedik percben három – nullára vezettek.

Egy szó, mint száz, ÉN tudtam, hogy minden médiafelhajtás ellenére ki fogunk kapni, mint a pinty.

Koeman személye már eleve maga is annyira jellemző, annyira magyar. Van egy világsztár Koeman, meg van a tesója - aki nekünk jut. Aki mellesleg akkora fasz, hogy tiszteletbeli magyarrá kellene avatni most azonnal. A helyzetet könnyítené, hogy még külsőleg sem úgy néz ki, ahogyan az ember egy civilizált és felvilágosult állam polgárát elképzeli magának; Erwin barátunk fejszerkezetével, drága, de olcsónak tűnő öltönyével és taktikai érzékével, sokkal inkább egy tömény láb és sültkolbász szagot árasztó béna vidéki csapat, suttyó edzőjére hajaz, aki akkor is képtelen lenne felismerni a helyes taktikát, ha az szembeköpné őt az utcán..

Eleve, csatár nélkül felküldeni egy győzni induló csapatot, majd ívelgetésekkel próbálkozni a 2,10 átlagmagasságú svédekkel szemben egy egész félidőn keresztül, az okos rövid passzok helyett, ez vérbeli magyar edzőhöz méltó taktika, ahogyan a szükséges cserék időben meg nem lépése helyetti utolsó pillanatban való meglépése is az..

Hát még az mennyire magyar, hogy ülve itthon a TV előtt örülünk az ajándékba kapott kamu tizenegyesnek, és az abból születő gólnak, amivel teljesen meg nem érdemelten egyenlítünk, mondván le van szarva, egyszer az életben nekünk is lehet szerencsénk..

(Micsoda szerencsétlen, mindenféle realitást nélkülöző, elmebeteg gondolat..)

Hát még az mennyire magyar, ahogyan az utolsó másodpercben gólt lő nekünk egy svédnek öltözött szerb féreg, mi pedig első lendülettel azonnal felrúgjuk az ajtónk mögött lévő, visszaváltásra hetek óta várakozó üres sörösüvegeket dühünkben, majd miközben egy perccel később már öklünkkel verjük üvöltve a konyhapultot odakint, gyerekkori barátunknak titokban könny szökik a szemébe..

Ugye-ugye..

Mennyivel jobb lett volna meg sem kapni azt a kurva kamu tizenegyest, és simán kikapni 1-0-ára, mert akkor azt mondhattuk volna, igen jobbak voltak a svédek, kikaptunk. Így azonban, amikor éppen szerencsénk van, akkor sincs, mert épp akkor futunk bele a legnagyobb szerencsétlenségbe, pofonba, a vereségbe, ami jobban fáj bárminél. Mert most már nem nyugtat meg, hogy azért kaptunk ki, mert a svédek jobbak voltak, most már egyedül az nyugtathatná meg az embert, ha csak egy pár órára Magyarországon legálissá tennék az embervadászatot, és győzelmüket ünneplő, túl hangos és nagyképű svédeket belezhetne ki az éjszaka közepén a Váci utcában..

Egy régi Gecizők szám szövege jut eszembe, illetve abból részlet: „Beteg lányát bosszúból elvert, János bácsi rekedt ordításai közben, kihagyott tizenegyes után.”

Hiába jár a fejemben nem illik a helyzethez, hiszen a baj pont, hogy berúgtuk azt a szemét tizenegyest..

Akárki akármit is mond…örök vesztesek vagyunk. Sose lesz jobb, mert attól, hogy a szar köré nemzetiszín szalagot kanyarítanak, attól a szar még szar marad. 

Ha az okosok kiirtanak majd minden nemzetellenes férget, ha államvallássá teszik a szentkorona imádatát, kizavarják az országból a zsidókat meg az összes buzit és felkötnek minden „kommunistát” Szili Katalinnal kezdve és velem bezárólag, a következő magyar  - svéden akkor is egy Ibrahimovich nevű szerb utolsó másodpercekben lőtt góljával fogunk kikapni, mint legutóbb és mint most.

Mi, született vesztesek vagyunk, egy nép, aminek sorsa a felcsillanó reménysugár utáni szokásos bukás. (Szopás.) Aki mást mond az vagy vak, vagy naiv, vagy szándékosan hazudik, vagy hülye fasiszta, aki még ahhoz is túl hülye, hogy saját fajtájának történelméből tanuljon..  

 

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Most, hogy Paris Hilton végre Budapesten jár, illene magamat valami nagy kirohanásra ragadtatnom, és a burzsuj ribanc halálát kívánni..

Mert hülye picsa. Fúj.

Az igazság ezzel szemben az, hogy szeretem Parist. Gyönyörű és kívánatos. Meg persze jó fej. Még a partyján sem érezném úgy, hogy most nekem kötelező a tömegbe lőnöm.

Csak hát engem nem hívott meg senki.

Igaz, talán jobb is. Nincs egy rongyom sem, amit felvehetnék.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!